Engedély nélküli eltáv: Call of Duty – Vanguard

A Call of Duty Vanguard kampányában majdnem semmi újdonság nincsen. Az alkotók elgondolása felteszem az, hogy ha a széria ősöreg lendületsémája működik, minek vele kekeckedni? A játék filmesen bombasztikus setpiece-ek között tereli a pléjert, akinek mint búcsúkor a céllövöldében, el kell találnia a fedezékéből vakond módra kikukucskáló, vagy az állását habzó szájjal rohamozó ellent. Ha… Folytasd az olvasást

Odalent: The Dark Pictures Anthology – House of Ashes

Sejtem-remélem, hogy a Supermassive a Dark Pictures Anthology-val mit szeretne megalkotni: az un. portmanteau-horrorfilmeknek a videojátékos megfelelőjét. Ezek főleg a hatvanas és hetvenes években voltak rendkívül népszerűek, mostanában pedig a VHS-sorozat áldozik emléküknek. A DAP epizódjait évente dobják piacra, és alkalmazott játék-mechanizmusaikon, valamint a mindenhatónak tűnő narrátor hangján túl semmi közös nincsen bennük, sem témáik,… Folytasd az olvasást

Pirx, jól: The Guardians of the Galaxy

Én aztán végképp nem akarom megmondani senkinek hogy hogyan végezze a munkáját, de a Guardians of the Galaxy PR-esei ettől függetlenül térdeljenek a sarokba. Az összes, a játékot beharangozó gameplay video erőltetett, nehézkes Mass Effect-másolatot ígért, a valóságnak, hogy ez a játék marha szórakoztató, nyoma sem volt bennük. Az Eidos Montreal a rettenetes Avengers tavalyi… Folytasd az olvasást

Műfaji tisztaság: Old Henry

Nem nagyon tudok még egy műfajt, aminek olyan kifejlett és fáradhatatlan túlélőösztöne lenne, mint a westernnek. Hányszor lett már szóban vagy szimbolikusan eltemetve, elfeledve, de valahogy, valamilyen formában mindig visszatér. Mint a szájról-szájra járó legendák történetei. Sorozatokban, videójátékokban és persze filmekben is tovább él, csak persze a prezentálás az, ami kicsit más mint amit megszoktunk…. Folytasd az olvasást

Levágni azt, ami nem teljes – Dűne: Első rész

Az elmúlt két évet kisebb-nagyobb megszakításokkal azzal töltöttem, hogy végigolvastam a Dűne sorozatot, legalábbis a Frank Herbert-féle hat központi darabot – ez az első két kötet újraolvasását, illetve újraértelmezését is jelentette, nagy megvilágosodásokkal, azt-hiszem-hogy-mindenkinél-okosabb-vagyok monologizálásokkal, meg minden – felkészültem arra, hogy Villeneuve új adaptációjánál újra előjönnek a fárasztó félreértések és hézagos olvasatok, amiket én majd… Folytasd az olvasást

Nyugodhatna békében: Gyilkos Halloween

A Gyilkos Halloweenről sokan alighanem pontosan ugyanazt gondoljuk, mint Haddonfield sokat szenvedett lakói a filmben Michael Myersről: milyen szép is lett volna, ha Laurie Strode pincéjében, ahol David Gordon Green 2018-as változata véget ért, tényleg szénné égett volna a maszkos mészáros, és valóban pont került volna a már így is nyomasztóan hosszan kacskaringózó történet végére…. Folytasd az olvasást

Az erdő szelleme: Ori and the Will of the Wisps

Az Ori and the Blind Forest minden idők egyik legjobb metroidvaniája, és a 2010es évek egyik legemlékezetesebb játéka, úgy általában. Úgyhogy a pedigré, amelyhez a folytatásnak, a Will of the Wispsnek meg kellett felelnie, kötelez. A játék nem okoz csalódást, sőt: jómagam 2020 legjobb játékának tartom még most is, úgyhogy a napokban megjelent Ori Collection… Folytasd az olvasást

Örökké egyedül: Metroid Dread

A Metroid-sorozatot kétfajta igényből hegesztették össze. Egyrészt a Nintendo szeretett volna a nyolcvanas évek közepén valami Alien-szerűt a piacra dobni, de semmi vadat, az élmény legyen csak nintendósan családbarát, a bimbózó imidzsükhöz igazított horror-light. Másrészről meg a (japánokat) zavarba ejtően sikeres Mario Bros formuláját akarták variálni, a platformjátékok megoldásait illeszteni bele egy olyan, titkokkal teleszórt… Folytasd az olvasást