Majdnem minden tulajdonsága megvolt a F. I. S. T.: Forged In Shadow Torch-nak, hogy elmenjek mellette (ha a cím nem dob le, a műfajából és a keménykedő noir állatmesés manírokból már volt bőven elég), és bár nem tudok érvet mondani, hogy mitől érdekes mégis a játék, szögezzük le az elején: kompetens és kellemes kis cucc.
Kínai játék, és ezt nem is rejti el, egyfajta pszeudo-sanghaji közegben vagyunk, a kínai horoszkóp minden állatformátuma ott van a szereplők, díszletek között, plusz az egészből dől a Blade Runner cinikus punk noir hangulata, vonakodó főhősünkkel (egy Ray nevű nyúllal) az első találkozásunk egy sarki tésztaszopogató bárban történik, miközben mondogatja, hogy minek, hagyjuk, nem vállalom, stb; nyilván nem egészen huszonhárom másodperc múlva már szaladunk is, hogy mindenkinek a kedvére tegyünk.
A központi játékmechanikai elem a robotizált ököl, amivel a robotizált elnyomás őreit pakolhatjuk bele a falba, a központi struktúra pedig, pff, Metroid, kisebb-nagyobb járatokkal, elágazásokkal, amelyek esetenként fejlesztésekhez vezetnek. Időnként Wu mester új mozdulatokat tanít, ha elég adatlemezt viszünk neki, de utunk során olyan látványos akadályokba is ütközünk, amelyek nyilvánvalóvá teszik: „gyere vissza később”.
Mi történik később? Nyilván újabb cuccokat szedünk fel. Fúró, elektromos botok, esetenként új képességek (duplaugrás), amelyek újabb és újabb zárt ajtókat nyitnak fel a város körkörös felfedezése során, amit a miliőhöz illő gyűjtögetnivalók és mellékes tennivalók központoznak.
Semmi extra, de tényleg, semmi extra. Közben meg mégis. Valahogy lendül, könnyen indul, és nehezen lehet abbahagyni. Talán mert maga a harc igazán ütős, fröcsögős – minden ellenfélből és gépmalacból érméket lehet kicsapni, van ennek valami Ratchet-es dinamikája, illetve az ugrálás, szaladgálás is kézre áll, soha nem akad meg. Mindig megpillantunk egy alternatív, rejtett útvonalat, ami felkelti a kíváncsiságot.
És basszus, nem szórakozik, hiába az állatos jópofáskodás, keményen ütnek az ellenfelek, de sohasem bullshit módon, vannak nyilvánvaló jelzések, visszacsatolások, Ray mozgásarzenálja pedig kellően diverz ahhoz, hogy ezeket az akadályokat kompetensen vegye, és mégis, bumm, odavernek rendesen. Figyelni kell, különösen a bossharcoknál.
Semmi extra, mondom, és még mindig keresem a gondolatokat, mi eredetit tud mutatni, de talán nem innen kell megfogni. Frankón polírozott, közepesen tartalmas metroidvania, látványos, stílusos. Ennyi elég? A szinkronszínészek! Ott van mindenkinél egy kellemes orgánum, személyiség. Az írás? Takaros, lényegre törő. A zenék, a hangok? Alkalomhoz illőek. A város! Esős tetőtereitől szorongató gépi mélységéig minden a helyén van. A navigáció? Intuitív, folyamatos, sohasem pánikszerű vagy eltévedős.Tudok ilyen jó metroidvaniákat mondani? Igen, legalább egy tucatnyit. Tudok érvet amellett, miért ezt válasszuk? Egyet sem. Fej-fej mellett haladhat mondjuk egy Guacamelee-vel, de újat nem tesz az asztalra. És mégis, jó szívvel ajánlom, az év egyik kellemes meglepetése, remek kis darab.