Műfaji tisztaság: Old Henry

Film

Műfaji tisztaság: Old Henry

Nem nagyon tudok még egy műfajt, aminek olyan kifejlett és fáradhatatlan túlélőösztöne lenne, mint a westernnek. Hányszor lett már szóban vagy szimbolikusan eltemetve, elfeledve, de valahogy, valamilyen formában mindig visszatér. Mint a szájról-szájra járó legendák történetei. Sorozatokban, videójátékokban és persze filmekben is tovább él, csak persze a prezentálás az, ami kicsit más mint amit megszoktunk. Felbukkan Dél-Koreában (A jó, a rossz és a furcsa), Dániában (A megváltás), Amerikában francia rendező szemszöge által (Testvérlövészek), hol modern, hol kellően régies időszakban. Nem tudom mennyire lehet az elmúlt másfél évtizedet mini-reneszánsznak hívni, de a western műfaja továbbra is él. Él és virul, főleg amíg fiatal, ambiciózus filmrendezők olyan westerneket fognak csinálni, mint az Old Henry. 

Az Old Henry pontosan az a fajta „throwback” műfaji film, ami egyszerre régivágású, de sose érződik archaikusnak. Mint egy régi stabil ház, ahol látjuk az erős tartócövekeket, amire rákerült a friss tégla. Történetelemei ismerősek, de stilárisan már a 21. századi revizionista szemlélet szülötte. Az új-mexikói sivatagos határvidék helyett Oklahoma sűrű erdőségei és végtelen legelőmezői között járunk, por és homok helyett félig fagyott föld és sár. Fekete-fehér hősök és rossztevők helyett mindennapi túlélésért kaparó emberek sorsa, amikor közül nem egy át van szőve tragédiával, megbánással, az erőszakos lét által megtört lélekkel. Az élet kemény, a halál nyomorúságos és visszataszító.

Henry (Tim Blake Nelson) mindkettőt jól tudja. Feleségét már egy évtizede eltemette, fia Wyatt (Gavin Lewis) csak az alkalmat várja, hogy mikor lépjen le a családi házból, napjait a kemény munka magányos rutinja határozza meg. Aztán egyik nap egy véres ló támolyog be a farmra, a környéken szétnéző Henry hamar meg is találja a félholt gazdáját egy gödörben. Egy fegyver és egy táska pénz mellett. A rutinos „hagyd ott mert csak bajod lesz, ha hozzáérsz” ösztönt persze felülírja a lelkiismeret. Hazaviszi a sebesült férfit ápolni, a pénzt elteszi. Ami meg ahhoz vezet, hogy hamarosan egy csapat rosszarcú teszi be a lábát Henry földjére. Vezetőjük Ketchum (Stephen Dorff) érdeklődik a férfi és a pénz után. Henry tagad. A lovasok elmennek, de Henry tudja, csak idő kérdése mikor jönnek vissza. Fegyverrel és véres szándékkal.

A tapasztaltabbak már láthatják Howard Hawks és John Ford örökségének továbbvitelét, de az Old Henry hangvétele sokkal közelebb áll két kortárs westernhez, amik szintén nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy más szemmel nézzünk a műfajra. A véres-eltitkolt múltjával szembenéző pisztolyhős figurája, a vadromantika teljes kigyomlálása és a szikár, realista ábrázolásmód tagadhatatlanul Eastwood Nincs bocsánat-ját idézi (a film első két haláljelenete annyira kellemetlenül el van nyújtja, szinte érezzük milyen brutális és dicstelen embert ölni). Ugyanakkor áthatja egyfajta melankolikus elmúlás-hangulat, elégikusság. A történet egyszerű, de a film nem siet. Ráér, minden csak szép lassan elkészítve. Mindezt gyönyörűen megkomponált, természetes fényviszonyokat használó, már-már festői képi világgal, aminek láttán Andrew Dominik alulértékelt mesterműve a Jesse James meggyilkolása… járt a fejemben. 

Potsy Ponciroli nevét most olvastam először egy film kreditjén. Íróként és rendezőként talán ez az első komoly projektje. Ehhez képest lenyűgöző magabiztossággal, türelemmel és krafttal viszi saját szövegét a nagyvászonra. Dialógusai célratörőek, pattogósak, nincs bennük semmi posztmodern nézői kikacsintás. Tempókezelése csak időnként döccen meg, de a cselekmény végig feszes és feszült. Engedi a teret a karakterek kibontakozásának, mert az Old Henry nemcsak egy öregember last stand-je az elmúló világban. Hanem egy kemény, férfias dráma egy apa és egy fiú között, akik annyira más világba születtek és nevelkedtek, hogy nem érthetik meg teljesen egymást. Az apa próbálja távol tartani a fiút attól a véres világtól, ami őt már tönkretette, de az már ott van az ajtó előtt és várja mikor rúghatja be. Ha öltél és bűnt követtél, sose szabadulsz meg teljesen. A múltat csak addig tagadhatod, amíg újra szembe nem nézel vele. Csak akkor már a szeretteid is látják mi voltál. 

Az igényes megvalósítás mellett a színészekről se feledkezzünk meg, akik közül ordítóan nyilvánvaló kinek a jutalomjátéka ez a másfél óra. Tim Blake Nelson-t cingár termete, táskás szemei és megragadó jelenléte az emlékezetes mellékszerepek megformálójává teszi évtizedek óta, itteni főszerepében ural minden képkockát. De jobb, ha hamar elfelejted Buster Scruggs eleven, poénkodó, élőszereplős Tapsi Hapsi figuráját, mert a kacsázó mozgás, a viharvert kinézet és a göcsörtös tartás hamar elárulja milyen ember Henry. Olyan, aki már megélt és túlélt mindent, nincs ideje-türelme a baromságokra, teszi ami tenni kell. Ha eljön érte a halál várni fogja. 

A halál pedig jön is. Ponciroli pattanásig viszi a feszültséget, ami végül egy olyan leszámolásban csúcsosodik ki, ami visszafogott méretei ellenére simán lepipálja a legtöbb mai blockbustert izgalomban. Véres, irgalom nélküli gyiloktusa hús-vér emberek között, amiben a golyó húst tép, a kés belet ont, a farmer pedig újra tele élettel, erővel, motivációval. A lezárás pedig van annyira erős és szimbolikus, hogy még egy elég nyílvánvaló fordulatot is elbírjon. Az öregek elmennek, a fiatalok tovább élnek. Ez az élet rendje.      

Olvasd tovább

Még több Film

Vissza