Ha 2007-ben, a Crysis megjelenésekor azt mondogattuk, hogy ez a játék úgy néz ki, mint ami évekkel megelőzi a korát, most már annyi idő telt el, hogy egészen nyilvánvaló legyen a felújított változat elindításánál: ez a játék pont úgy néz ki, mint bármi tíz évvel ezelőtt. Más kérdés persze, hogy belőlem megjelenése idején sem váltott ki, hogy is mondjam, vonzalmat. Mint mindenki más, a PC verziót annak idején én is elsősorban hardver-benchmarknak használtam, de ezen túl nem igazán tudtam mit kezdeni vele. Egyszerűen nem tűnt annyira érdekesnek.
Néhány évvel ezelőtt viszont levadásztam a PS3-as változatot (igen), és gondoltam, most már tényleg rendeltetésszerűen használom ezt a játékot, nem az opciókban bíbelődve egy napkelte látványa miatt, hanem mint egy szuperkatona. Legnehezebb fokozaton. Legrondább grafikával és képfrissítéssel. Voltak bajaim, na. És így… azt hiszem, oké volt, mármint el tudtam helyezni valahol a Half-Life 2 és a konzolos FPS-ek első hulláma között, félúton.
A második-harmadik rész már inkább volt konzolos FPS, és hogy ez alatt mit értünk, jó kérdés, sokkal felismerhetőbb, hogy a design az design, hogy a pálya az pálya, mindenki a játékos felé néz, onnan várja a felmentést. Hatalmi fantázia még mindig, de az urbánus helyszínek a nagy dzsungel után legalább egyértelműbb minden, könnyebben beazonosítjuk, hol vannak az ellenfelek, hová kell menni, miegymás. Szóval olyan vérszegény, felejthető kampány, amelyet nem a játékos visz végig, hanem a designer tolja végig rajta a játékost, finoman fogalmazva.
Mégis, így két generációval később most azt érzem, ez a felüdülés, mert van benne valamiféle naiv, egyenes keménykedés, olyan tinédzseres fafejűség, vadság, valahol pedig meg-megcsillan egy jó kis B-kategóriás sci-fi, ha nem is a nanoruhával meg a földönkívüli invázióval, akkor is, ezek a mindenféle katonai és tudósos háttérkonspirációk mosolyogtatnak, igen, ilyesmi már nem nagyon van, ennél manapság komolyabban akarják venni magukat a videojátékok, szerencsétlenek.
Szóval azt hiszem, jó élmény belecsobbanni abba, amibe tinédzserként kellett volna (mellékes, de akkor jöttek ki ezek a játékok, amikor a húszas éveim elején már nem PC-ztem annyit, de még nem konzoloztam), és így váó, mennyire buta FPS-ek ezek, és mennyire jópofák már. Mitől függ, hogy valaki észrevesz, vagy sem? Mitől függ, hogy most eltaláltam-e valakit? (Igen, megint legnehezebb fokozaton, ne kérdezzétek.) Pff, tudja franc! Annyira ad hoc az egész!
PlayStation 5 alatt vagyunk, és az egész nagyon bájos. Ez a PS3 generációs alap felkerekítve polírral meg sebességgel, ez, na ez az én komfortom, az én nosztalgiazónám, a sosem-volt-elég-erős-pécém delíriumos vágyálmai a jelenbe kivetítve. Ezek a játékok jól néznek ki, de főleg a második és harmadik (az elsővel valami nagyon nem stimmel, bár nem tudnám megmondani, mi – a Ray Tracing mód segít valamit, de belassítja rendesen). Amikor éppen nem szopat a képernyőre hányt effektekkel és elvett irányítással, akkor nagyon is szépen csúsznak, turbó hatvan efpéessel.
Gondolom, aki már ezeket eredeti formájában, PC-n tolta, nem lesz sokkal beljebb, értem én, de ha PS3-ról ugrunk át, az egész fantasztikus váltás egy majdnem jelenkori szintre – majdnem, mert azért mégiscsak lassan antik darabokról van szó, bármennyire nehéz ezt bevallani. Mondom nagyon egyszerűen, technikai jelleggel: az első rész remasterje egész jó, a második-harmadik kitűnő. Ami ezen túl ott van, mindössze egy szórakoztató sci-fi FPS trilógia, ezúttal multiplayer komponensek nélkül. Nincs nagy meglepetés itt, semmi reveláció, a termék azt szolgáltatja, ami a leírásban szerepel, és jól. Manapság már ez is nagy szó.Így tehát, friss konzolos szemszögből a Crysis Remastered Trilogy egy jó vétel, legalábbis a PlayStation 5-ön nem fog meglepni semmiféle rossz élménnyel, hacsak azok a rossz élmények nem voltak már eleve ott az eredeti részekben. , hogy mondjuk PS4-en milyen, de ha átnézünk a Digital Foundry-ra, megkapjuk a szintén pőre, nem túl izgalmas választ: igen, elfut rajta.