A Call of Duty Vanguard kampányában majdnem semmi újdonság nincsen. Az alkotók elgondolása felteszem az, hogy ha a széria ősöreg lendületsémája működik, minek vele kekeckedni? A játék filmesen bombasztikus setpiece-ek között tereli a pléjert, akinek mint búcsúkor a céllövöldében, el kell találnia a fedezékéből vakond módra kikukucskáló, vagy az állását habzó szájjal rohamozó ellent. Ha ezek a setpiece-ek kellő narratív beleérzéssel vannak összekötve, és a figurák akiket az utunkba sodor jól vannak megírva, ideig-óráig emlékezni fogunk az éppen aktuális Call of Duty-ra. A 2018-as WWII ilyen volt, hangulatos, tele érdekes karakterekkel. A Vanguard, ami szintén a második világháború csatáiba tesz rágógumi-kitérőt, már annyira nem…
“Majdnem semmit” írtam az előző bekezdés elején. Az újdonság az az irreális blikkfang, amellyel a játék készítői igyekeznek csecse csomót kötni a sztorira. A Vanguardban egy különböző nációk szuperkatonáiból összeverbuvált kommandó igyekszik a nácik végső nagy tervét szabotálni. Ez azért irreális, mert egyetlen nép sem bízott meg annyira a másikban akkoriban, hogy csak úgy ukkmukkfukk beadja a közösbe a legjobb katonáit. Task Force One a neve a csapatnak, kemények mint a vídia. Ahogy mondani szokás, “they are larger than life”, szórakoztató, egymástól alapvetően különböző személyiségek. Külföldi kritikák a Galaxis őrzőit hozzák fel hasonlatként, mert a Piszkos tizenkettő már kiment a divatból. Ráadásul ők halálraítéltek voltak, a Piszkos tizenkettő. Lee Marvinnak a szarja is nagyobb volt Chris Prattnél.
Mindegyik Task Force One tag rendelkezik eredettörténettel, épp nekik ne lenne – nem is árt, hiszen nélkülük a játék két Barátok közt epizód hosszát tenné ki (cancelled.) Probléma, hogy a legjobb setpiece-ek ezekbe a visszaemlékezésekbe vannak belekötve, nem a történet fősodrába. Az összes kommandós közt az orosz mesterlövésznő a legemlékezetesebb – ők, az orosz női mesterlövészek voltak a Második Világháború egyik legvérszomjasabb, ugyanakkor legérdekesebb különítménye.
A kampány legjobb betétei a lopakodós és a harcjárműves részek, illetve a csendes pillanatok, mikor két apokaliptikus tűzharc között a kommandó megpihen, vagy a múltba merengve felidézik szeretteinket. Sajnos az a karakterépítés, amelyet ezeknek a segítségével igyekeznek felfalazni dizájnerék, felesleges, mert az általuk hátrahagyott impresszió gyorsan elillan, a következő, feltartóztathatatlanul megérkező csata során hótziher.
A kommandósoknak szuperképességeik is vannak. Komolyan. Például: a mesterlövésznő úgy mászik guggolva, mint a csodapók, az amerikai pilóta pedig le tudja lassítani az időt célzáskor. Hát erre most mit mondjak, azon kívül, hogy agyő realizmus. Bár talán túlzás azt állítani, hogy “szuper” képességek lennének. Kellemes képességek max.
A kampány totál lineáris, és ami választási lehetőséget ad néha, azok mind lényegtelenek igazából. Frankón, az egész egy céllövölde. A környezet grafikai megvalósítása gyönyörű, de felfedezni azt, az ösvényről letérni nem tudsz. Lehet hogy áldás, hogy rövid az egész? Pár óra, és otthon vagy a háborúból.
A teszthez a kódot a Magnew Kft. biztosította.