Civilizációs keretek között létezni, gyakran érezhetjük így, maga a pokol. Napjainkat ezernyi fojtogató szabály és tiltás sújtja: meg kell állni a pirosnál, csak azt vehetjük el a boltban, amire a pénztárcánkból futja, pöcsünket a nadrágunkban ajánlatos tartani a nyílt utcán. Lehetne persze a helyzet sokkal, de sokkal rosszabb is – és hogy ezt semmiképp se felejthessük el, abban a szétmálló keretrendszerek közé jutó emberállatok tevékenykedését bemutató háborús, horror-, katasztrófa- és posztapokaliptikus filmeknek is igen komoly szerepe van. Külön kategóriát képeznek ezek között a korlátok és felsőbb autoritás nélkül megvaduló gyerekeket követő darabok, amit nyugodtan nevezhetünk A Legyek Ura-változatnak: ezek ereje a dupla szubverzióból fakad, hiszen miközben bemutatják a törvényeken túli világba szakadt ember valódi ragadozótermészetét, egyúttal a gyermek mint ártatlan, romlatlan entitás közkedvelt képzetét is darabokra törik.
Ezt a munkát a Stephen King azonos című novellájából készített 1984-es film is derekasan elvégzi. Fritz Kiersch rendezésében a Gatlin nevű kisvárosban ide-oda szaladgáló, vérszagot kapott, kereszténységből pervertált különös – a kukoricanövényt és valamiféle kukoricalényt középpontba állító – okkult gyakorlatot követő gyermekek közegének, közösségi struktúrájának és rítusainak ábrázolása (kukoricacsuhával ékesített-meggyalázott Krisztus-ábrázolástól keresztre feszítésen át archaikus tónusban szónokló minifőpapig) kellően hideglelős ahhoz, hogy a nézőt az igazán kellemetlen tanulságok ösvénye felé irányíthassa. A nyitójelenet, amelyben gyerekek mészárolják le egy kávézó teljes felnőttklientúráját, ritkán tapasztalható magabiztossággal adja meg az alaphangot, és hatalmas találat a két legfontosabb, legdermesztőbb gyerekszereplő is: a Malachait alakító Courtney Gains a súlyosan elmaradott vidékeken kószáló, gyaníthatóan vérfertőző kapcsolatokból világra szabadult, magukban nehezen zabolázható agressziót hordozó figurák (minimum a Deliverance óta jól ismert) típusát hozza tökéletesen, a való életben növekedésihormon-problémák miatt örökre gyerektestbe zárt, a forgatás idején 25 éves, de tizenöttel kevesebbnek látszó John Franklin pedig a kisközösség-vezető Isaac szerepében a jegesen higgadt modorú, nyugtalanítóan megfejthetetlen apró pszichopatát.
Kár, hogy senki más nem képes még csak megközelíteni sem az ő szuggesztív erejüket a stábból. A két felnőtt főszereplőt, akik szerencsétlenségükre a kisvárosba keverednek, különösen erősen sújtja az akut fantáziahiánnyal jellemezhető szerepformálás és/vagy színészvezetés: Peter Horton maga a tökéletes szürkeség, Linda Hamiltonról pedig (noha csak néhány hónappal járunk a Terminátor előtt, ahol feledhetetlenül retteg és talál rá a belső erőre – itt is pont erre lett volna szükség) mindössze annyi maradhat meg innen, hogy nagyon szép fiatal nő volt.
Súlyosabb és immár adaptációs probléma, hogy a gazdaságosan felépített alapszöveg csupán maroknyi jelenetét és lassú, hatásos információadagolását a rendező a totális túlbeszélésre és merészen feszültséghiányos, a filmidő bővítését célzó szekvenciákra cseréli. Ráadásképp pedig megretten az alapnovella elemi kíméletlenségétől, ezért a szöveg (és a filmnyitány) szellemiségére fittyet hányva beemel a gyerekek közé két jóságos, pozitív típust, akik nemcsak hőseinknek nyújtanak megértést és segítő kezet, hanem a felzaklatott nézőnek is békés megnyugvást kínálnak – magabiztosan eltüntetve mindazt a produkcióból, amitől egy horrorfilm a bőrünk alá kúszhat.
A korabeli, olcsó számítógépes animáció mára teljes elavultsága is tagadhatatlan, de mivel csak néhány pillanatig muszáj – erősen sajgó szemmel – bámulni, nem állítható, hogy emiatt szivárogna el a filmből végül minden spiritusz. Inkább a kurázsiról van szó: mert bár mindkét alkotó igen szépen kikövezi a riasztó árnyakkal teli utat, King gondolkodás nélkül végig is masírozik rajta, míg a filmváltozat rendezője éppen félúton megfordul, és a hideg homályból nyargalni kezd vissza, a biztonságot jelentő, szívet-lelket átmelengető napfény felé.