Sejtem-remélem, hogy a Supermassive a Dark Pictures Anthology-val mit szeretne megalkotni: az un. portmanteau-horrorfilmeknek a videojátékos megfelelőjét. Ezek főleg a hatvanas és hetvenes években voltak rendkívül népszerűek, mostanában pedig a VHS-sorozat áldozik emléküknek. A DAP epizódjait évente dobják piacra, és alkalmazott játék-mechanizmusaikon, valamint a mindenhatónak tűnő narrátor hangján túl semmi közös nincsen bennük, sem témáik, sem karaktereik nem hasonlítanak, nincs áthallás, nincs folytatólagosság az egyes részek között – talán ezért sem különösebben népszerűek. Persze ez nem befolyásolja a minőségüket. A legújabb epizód címe House of Ashes, és az eddigi legjobb.
A játék, az előző két epizódhoz, a Men of Medanhoz és a Little Hopehoz hasonlóan a 2015-ben megjelent sokk-futószalag Until Dawn formuláját fejleszti tovább. Narratíva- és párbeszédközti választásokon, valamit quick time eventeken keresztül vezérled a figurákat egy leginkább a salsherfilmekre emlékeztető szituációban, célod pedig hogy közülük a lehető legtöbben túléljék a borzalmakat.
A House of Ashes a korábbi epizódoknál sokkal körmönfontabban van felépítve, értem ezt úgy, hogy pl. az Until Dawnban és a Little Hopeban viszonylag gyorsan átláttad a szituációt (a Medánban meg aztán minden egyértelmű volt.) Itt viszont a sztori lépten-nyomon váratlan fordulatokkal csűr fejbe, folyamatosan áramló titokzatos információk tömkelege rántja ki lábad alól a szőnyeget. A játék sumér démonokkal fenyegetőző misztikus horrorként indul, aztán ugrunk pár évezredet és a 2000-es években Irakban harcoló amerikai, illetve iraki katonák bőrébe kell belebújnunk. Aztán a még életben lévő stáb szó szerint belezuhan egy sumér erőd földalatti romjaiba, és elkezdődik a valódi játék, amelyben az Ördögűző, a Péntek 13 és a Lifeforce motívumai keverednek, és hitbéli, valamint társadalmi dogmák kerülnek megmérettetésre… Hát ha ezzel nem tudok a horror-rajongóknak kedvet csinálni a játékhoz, akkor semmivel…
A forgatókönyv váratlan irányokba tereli a figurák jellemfejlődését, biztos kézzel csavarja ki a játékos a sztereotípiákkal kapcsolatos elvárásait – a House of Ashes így lesz újabb lendülettel vett lépcső a videojáték-írás fejlődésének egyelőre csak épülő világítótornyában. Persze hogy ennek tanúi lehessünk, ahhoz életben kell őket tartani. A House of Ashes, miközben a hangulatos, rendkívül szórakoztató horror-hullámvasútján utazunk, szinte ordítja az üzenetét a fülünkbe, tehát ahogy azt közvetíti, minden, csak nem cizellált, ez persze nem baj, egy ilyen videojáték-bigmacnek ezt így kell csinálnia. És hogy mi az üzenet? Hogy ha túlélésről van szó, bőrszín és vallás nem számít szart sem. Fehér, barna, keresztény, muszlim – a halálban, a Halálnak mindenki egyenlő. Ővele meg senki nem vitatkozik.