Én aztán végképp nem akarom megmondani senkinek hogy hogyan végezze a munkáját, de a Guardians of the Galaxy PR-esei ettől függetlenül térdeljenek a sarokba. Az összes, a játékot beharangozó gameplay video erőltetett, nehézkes Mass Effect-másolatot ígért, a valóságnak, hogy ez a játék marha szórakoztató, nyoma sem volt bennük.
Az Eidos Montreal a rettenetes Avengers tavalyi buktája után biztosra ment, és kilúgozta a csapatszellemet leglényegesebb összetevőként csatarendbe állító videojátékok lényegét. Utóbbi pofon egyszerű: hőseid, ezek a szakadt sehonnaiak, még akkor is ha a világegyetem megmentésének felelőssége nyomja a vállukat, bármekkora a slamasztika, próbálják jól érezni magukat. Hiszen az ilyesmi ragályos, könnyen átterjed a játékosra. Komolyan, ennyi a siker titka.
Semmilyen hülye multiplayer mód meg mikrotranzakció nem rondítja az összképet. A GotG egy szikáran egyjátékos sztori, amelyben Peter Quillt és filmekből/képregényekből jól ismert csapatát irányítod, miközben egyik űrkalamajkából keveredtek bele a másikba. A játék forgatókönyve szenzációs, istókuccse. Manapság sok szó esik, akadémikus viták tucatjai szólnak arról, hogy ér-e a videojáték írás akár fabatkányit is. Nos, a GotG a rosszindulatúaknak torkára akasztja a szót: valószinűleg a legfordulatosabban és legviccesebben megírt videojáték, amelyhez valaha szerencsém volt.
Sőt! A játék ezen a téren átgondoltabb és nagyobb beleérző-képességgel rendelkezik, mint a filmváltozatok. A filmekben a csapat tagjai mintha csak névleges barátok lennének – a játékban azonban tökéletesen átjön, hogy igazi szeretetet éreznek a másik iránt, még akkor is, ha épp öt centiről ordítoznak egymás pofájába.
Ezért kellemetlen, hogy maga a játékmenet kimondottan konzervatív. Értsd ezt úgy, hogy amikor épp nem hosszú, de rendkívül szórakoztató átvezető videókat illetve választásokkal megszórt párbeszédes jeleneteket nézünk és igazgatunk, a pálya felfedezése emberkéz vagy természet alkotta folyosókon való keresztül-csámborgásból áll, amely folyosók időnként lezárt termekbe torkollanak, ahol változó létszámú ellenséggel kell megküzdenünk. Ráadásul hiába szól a történet hősök csapatáról, mivel csak Quillt tudjuk igazából irányítani, a többieknek mindössze cooldownokkal lefékezett vezényszavakat adhatunk. Lehet, hogy sokaknak tele a töke már a nyitottvilágos játékokkal, de ez a fajta terelése a figuráknak és a történetnek – a GotG száz százalékig egyenes sínen mozgó játék, párbeszédbeli választásainktól függetlenül – a PS2 éra szuperlineáris akciójátékait idézi. Akinek az ilyesmi bejön, egészségére. Nálam ez nem előny.
Szerencsére a vizuális megvalósítás enyhíti a hozzám hasonlókban ez efféle “keserűséget”: a GotG grafikája, kulisszái, bolygói, űrhajóinak és kozmoszának cakumpakk megvalósítása egész egyszerűen lenyűgöző. Nem tudom mikor láttam utoljára a vizuális őrületnek ennyire színpompás és változatos burjánzását. Ráadásul sosem megy át ízléstelenbe, inkább kézen fog és hurcol magával, bele egy kiszámíthatatlan kozmoszba. Én meg, mi meg, rohanunk vele örömmel.
