Levágni azt, ami nem teljes – Dűne: Első rész

Film

Levágni azt, ami nem teljes – Dűne: Első rész

Az elmúlt két évet kisebb-nagyobb megszakításokkal azzal töltöttem, hogy végigolvastam a Dűne sorozatot, legalábbis a Frank Herbert-féle hat központi darabot – ez az első két kötet újraolvasását, illetve újraértelmezését is jelentette, nagy megvilágosodásokkal, azt-hiszem-hogy-mindenkinél-okosabb-vagyok monologizálásokkal, meg minden – felkészültem arra, hogy Villeneuve új adaptációjánál újra előjönnek a fárasztó félreértések és hézagos olvasatok, amiket én majd hosszadalmas esszékben rakok helyre. De nem, túl sok volt már, és mindegy is, lényegében a nézők nagy részét amúgy sem a sivatag bölcsessége vonzza, hanem Denis Villeneuve drabális visztái, meg Hans Zimmer zümmögése, és persze Timothée Chalamet csalamádéfeje – adj egy jó sci-fi blockbustert, és már jól telt el ez az év cinefíliailag, hm?

Szóval csak a figyelmeztetés itt az elején, hogy mivel most már én végérvényesen belegabalyodtam a könyvekbe, nem tudom nem adaptációként nézni, nem tudok másképp beszélni a filmről, mint egy túlbuzgó könyvfasiszta, de gyors választ adok: nem, ez a film adaptációként sem rossz, nem gyűlölöm, nincs hatalmas bajom vele, itt-ott tetszett, ilyesmi. Felismerem én is, hogy nem lehet sokkal jobb Dűne-filmeket csinálni, nem úgy megy az.

Frank Herbert regényének struktúrája, tempója, lefolyása még a fizika törvényeit meghazudtolva sem tudna egy film kereteihez igazodni (sem kettőhöz, ha már itt tartunk, és Villeneuve csak a könyv felét adaptálta egyelőre), formátuma inkább passzol egy sorozathoz. Annál is inkább, mert minden egyes folytatása organikusan vizsgálja felül az előző könyvek eredményeit, mutatja meg, milyen következményei vannak a látszólagos győzelmeknek és ünnepelt karakterek felemelkedésének. A Dűne politikai intrikák, hosszú távú társadalmi manipulációk és vallási párbeszédek komplex hálózata – Villeneuve filmje, bármilyen ambiciózus is, ebből csak ízelítőket, jelzéseket, említéseket tud áthozni. Nem játszik szerepet a KHAFT, alig van szó a navigátorokról, nincs meg az a bámulatosan feszült bankett Fenringékkel, és még sorolhatnám. A film jobb híján levág dolgokat, nem is tesz kísérletet arra, hogy csatlakoztassa egymáshoz a világ apróbb elemeit, így a cselekmény is inkább különféle események katalógusszerű felsorolásának érződik.

Emiatt ez az új Dűne egyrészt akciófilm (nem túl jó akcióval), de talán hangsúlyosabban családi dráma, ami végül is nem a legrosszabb fókusz. Az első könyv egyik kulcsfontosságú érzelmi központja Jessica, egy olyan anya, aki létrehozott (és tényleg, mechanikus módon megkonstruált) egy mesterséges prófétát, egy mutánst, aki képes látni a jövőt, és aki emiatt folyamatosan agonizál. A film talán nem is annyira leplezi, hogy a tradicionális hősmenetelés mellett valahol, valamikor a fiú a sötétség útjára is léphet. Jessica, ahogy Rebecca Ferguson megformálja, ahogy a film forgatókönyve kiemeli őt, tisztán remek, eladja nekem minden félelmét, aggodalmát, erejét, amivel mindent megtesz, hogy a fia méltó vezető legyen.

Paulról kellene szólnia ennek a történetnek? Villeneuve mintha értené, hogy Paul egy félrevezetés, ezért nagyon sok (te jó ég, túl sok!) flashforwardot, víziót és tépelődést prezentál, hogy ezzel teremtsen meg némi távolságtartást közte és a néző között, de mégis fordítva sül el, nagyon belekerülünk Paul ego-körébe. Szerencsére Chalamet ugyanolyan kompetens ebben a szerepben, igyekszik szerethető lenni, de persze mégis van benne valami, amit nem igazán kedvelünk, tele kitörni vágyó sötétséggel. Igen, Timothée Chalamet megteremti itt a könyvbeli Pault. Közben persze Zendayáról ábrándozik, aki többnyire (egyelőre) legfeljebb csak mutiban van itt Csaniként, nem ismerjük meg, nem bontakozik ki.

Oscar Isaac remekel Letoként, ahogy Jason Momoa is Duncanként, mindkettejüknek jó a kémiája kis főhősünkkel, megvan a kovalens kötés, minden. Sajnos nagyjából mindenki más zárójelesen szerény jelenlétet kap, pedig amúgy nem tűnnek rossznak a karakterinterpretációk (Gurneyt leszámítva, szerintem borzalom), különösen Javier Bardem Stilgarja, de még az olyan mellékes karakterek is érdekesebbek, mint Jamis vagy Shadout Mapes, de mindig-mindig kevés. Mire feldolgoznánk, miért is kellene figyelnünk egy-egy személyre, már másra kell figyelnünk, és sokáig nem térünk vissza. Mire újra relevánsak lesznek, meg is feledkezünk róluk. Ez már csak azért is baj, mert az az idő, amit karakterek mélyítésére lehetett volna szánni, gyakorlatilag elmegy lassú, bávatag snittekre Paul vízióiról, amelyek néha ott rondítanak bele a film ritmusába, ahol semmi keresnivalójuk. (Egy rendezői változatot kérek, hagyma nélkül, több fűszerrel.)

Ami az antagonista-oldalt illeti, a Harkonnen-ház szereplői amolyan Oscar-díjra hangolt horrorshowt hoznak, nem is tudom, szórakoztató rajzfilmgonoszok kellően szorongató atmoszférában, de itt is, hiányzik az a kapocs, ami összeköti őket a történettel, a politikai huzavonák a háttérben a Corrino-házzal, meg ezek. Az igazi hatalmi tétek, a Báró gondolkodásának pragmatikusabb (tehát félelmetesebb és nem ijesztőbb) aspektusai. Itt annyi jön le róla, hogy kegyetlen, és a testhorroros kövérmaszk alatt ott hörög meg zihál Stellan Skarsgård, hogy elmondhassuk róla, micsoda bravúros performanszié ez, és… oké.

Antagonistákat mondok, de azért az Atreides-ház is full kipattintott náci egyletként van bemutatva – megvan ennek is az oka, de vajon eljutunk-e addig a pontig a filmekkel (legkésőbb A Dűne messiása), ahol ez értelmet is nyer? Ami pedig a fremeneket illeti, huh, itt jutunk el ahhoz a ponthoz, ami nálam egy adaptáció kulcsa, azaz, rávezeti-e a film a nézőket arra, ami miatt beleszerettem a könyvbe?

Persze, hogy a fremenek a lényeg, amikor a Dűné-re gondolok, de nem a karakterek, hanem egy teljes, koherens kultúra, civilizáció bemutatása, egy létezési és gondolkodási mód alkalmazása, folyamatos töréstesztje. A természettel szembeni alázat. A szükség diktálta törvények. A víz szakralitása. A kolonialistákkal szembeni dac. A tradíciók megőrzése. Ez az, ami más-más korok kihívásaival, de minden könyvben visszatér.

Mit csinál a film? Tulajdonképpen meg-megmutatja ezt. Nem eléggé, de még hátravan az a rész, ahol mindez még ragyoghat. Paul a film végén kezdi meg életét a fremenekkel, még lehet ez jó. Egyelőre annyit tudunk meg róluk, hogy megisszák az izzadtságukat és előugranak a homokból, és még az elit katonákat is megkungfuzzák. Ugyanez a férgekkel meg a fűszerrel – fel-felvillan, hogy is komplikálódnak ezek az elemek egymásba, de még nem. Még nem. Frusztráló az egész, mert mindent eldönthet az, hogy néz majd ki a film második része. Ha egyáltalán lesz. Lesz? Villeneuve optimista. Ti optimisták vagytok? Vettetek fejenként négy jegyet?

Ez az egész egy akkora lutri, de ne is szaladjunk előre. Megéri ezt a filmet megnézni, lehet élvezni, megmutatja a könyv előnyeit? Fogjuk rá. Amit meg tud, megmutat, és legyünk annyira előzékenyek, hogy ezt dicséretesnek vesszük. Tényleg látványos, képes szorongatni, feszültségben tartani, de sajnos untatni is, és minden két igazi mozis karakterpillanatra jut néhány iskolai előadás szintjén mozgó kínosság is, főleg a közelharci és cirkoruhás jelenetekben. A film díszletei gigantikusak, én mégsem érzem Arrakis nagyságát és sötét misztériumát. Nem látom az itt jelenlevő felek színes kavalkádját (hol van Arrakeen lakossága?).

Amit viszont látok, az egy kompetens kezdet. Még kifuthat egy jó kétrészesbe, ha a második erősebb ennél. A díszletek, kosztümök, színészek nagy részét kifejezetten szerettem (ha a zenét nem is), össze tudtam kapcsolni őket azzal a mentális képpel, amit a könyvhöz társítok (a Hang bemutatása talán még jobban is sikerült, mint ahogy képzeltem), nem volt kompatibilitási probléma, hogy így mondjam. Elég ez azoknak, akiknek még idegen ez a világ? Csak remélni tudom. A Dűne világa különleges és tele van olyan dolgokkal, amelyekről hosszan lehetne beszélgetni – Villeneuve ennek egy Reader’s Digest változatát hozta el, annak is a felét, de még nem vágta el maga előtt a lehetőséget, hogy a második résszel naggyá tegye. Ehhez viszont az egyszeri mozinéző szavazata is kelleni fog. 

Ellenkező esetben a kés bölcselete még vigasztalhat – levágni azt, ami nem teljes, és azt mondani: immár teljes, mert itt végződik.

Olvasd tovább

Még több Film

Vissza