Vak embert és vakvezető német juhászt felléptetni egy mai horrorfilmben a vakmerőséggel (bocsánat) vagy inkább a hübrisszel határos bátorságot sugall. A fehér bot és a – később, mint a színdarabokban az asztalra fektetett lőfegyver, könnyen megjósolhatóan patakvért fakasztó – derék négylábú a beavatott nézőt egyből az olasz horror nagy korszakának utolsó fényes harmadába, egyenesen a… Folytasd az olvasást
Sokan szomorkodtak, hogy a pénztáraknál elbukott, én már konkrétan annak is örülök, hogy a mostani hollywoodi kontentgeneráló algoritmusmátrixban egyáltalán még becsúsztat egy olyan rendszerhiba, mint Az északi. Hogy egy Robert Eggers-hez hasonló filmrendező, aki bátorsággal, magabiztosággal és nem utolsósorban istenadta vizuális talentummal megáldva szarik bele az átlagos történetmesélési konvenciókba, 70-90 milliót kap egy projektre. Ezt… Folytasd az olvasást
Hosszú évekkel azelőtt, hogy vezető rendezői, Dario Argento, Lucio Fulci vagy Sergio Martino alkotói minőségükben megérkeztek volna Amerikába (amiben egyébként sajnos nem lett túl sok köszönet), az erőszakban dús olasz zsánerfilmezés egyik legpompázatosabb oldalhajtása, a giallo már megvásárolta úgymond a jegyét egy tengeren túlra tartó cirkálóra. Előbb a grindhouse-mozikba vergődtek el a bőrkesztyűkben, maszkokban, késelésekben… Folytasd az olvasást
A szamuráj (1967) főhőse, Jef Costello egy csendes, egyáltalán nem hivalkodó, de azért elegáns és jóvágású bérgyilkos. Írója-rendezője, Jean-Pierre Melville nyilvánvalóan szerelmes belé, legalábbis a karakter eszméjébe, abba a koncepcióba, hogy valaki a saját szakmájában ennyire egyenes és egyszerű legyen – nem véletlenül nyit a film Costello puritán, dísztelen lakásában, csak a cigarettafüst bodorodik lustán,… Folytasd az olvasást
Nyolcvankettőre a slasher már áthaladt a műfaji zenitjén. A mainstreamből meg végképp elkezdtek kikopni, aminek az lett az eredménye, hogy készítőik hirtelen nagy adag kísérletezési szabadságnak kerültek birtokába. Az Alone in the Dark is valami ilyesmi, a szokásos slasherkliséktől igyekszik elhatárolódni. Kezdő helyszíne egy elit diliház, ahol az ápoltakat “utazóknak” hívják, bentlakásukat pedig “vakációként” jellemzik…. Folytasd az olvasást
Tíz évvel ezelőtt Michael Bay jelentette azt a szofisztikáltabb ízlésvilágú filmsznoboknak, amit ma a Marvel és társaik: magának a mozinak a halálát, a művészeti forma legvégső degradációját középszerű tömegmoslékká, egybites látványmaszturbációt, ami csak zaj, füst, korom és ostobaság. Mondjuk a Transformers széria primitivistása fölött könnyű volt pálcát törni, olcsó játék hülyegyerekeknek, variációk egy robbanásra szinte… Folytasd az olvasást
“Gautama Sziddhárta, a Buddha vörös krétával kört rajzolt a földre,és azt mondta: Azoknak az embereknek, akiknek egy napon találkozniuk kell,bármi legyen is addigi sorsuk,bárhogyan tegye is próbára őket az élet, találkozni fognak a vörös körben.” Melville Vörös köre (1970) ezzel a Buddha idézettel nyit, amely valójában az író-rendező kitalációja. Csak éppen annyira ide illik, idekívánkozik,… Folytasd az olvasást
17. század. A helyszín Pescia, egy apró, toscanai porfészek apátsága. Benedetta, a jó házból származó apáca titkos-leszbikus kapcsolatba kezd sorstársával, a tanulatlan de szenvedélyes Bartolomeával. Ezzel egyidőben Benedettának meglehetősen radikális Krisztusvíziói támadnak, amelyek stigmákban manifesztálódnak. Benedetta szakmájában természetesen az ilyesmi csúcsteljesítménynek számít, ezért kinevezik új zárdafőnöknőnek, amit a korábbi (Charlotte Rampling játssza) enyhén szólva nem… Folytasd az olvasást
Az ember morális lény, ami a reménytelen pszichopatákat leszámítva még a bűnözőkre is igaz, és ez toronymagas labda a művészek számára. 1962-ben készült ultrafekete filmjében Jean-Pierre Melville könyörtelenül le is üti ezt a labdát. Párizs környékén ténykedő, nagyban játszani akaró, kisebb stílű bűnözőinek bukását a morális érzékük okozza: az itt szinte megfoghatóan plasztikusan ábrázolt tolvajbecsület…. Folytasd az olvasást
Az éjjeli köd úgy terpeszkedik a városon, mint a plüssszőnyeg a nappali közepén. A kamera a piszkos utcákat pásztázza, az ilyenkor lézengő figurákat, majd felkapaszkodik egy emeleti ablakba. Egy füstös szobába, ahol gyűrött arcú nehézfiúk kártyáznak. Az egyiket követi, azt aki ballonkabátban, kalapban távozik. Szájából a cigaretta elengedhetetlen, azonnal tudjuk, hogy ő lesz a hős…. Folytasd az olvasást