Surströmming Sekszpír: Az északi

Film

Surströmming Sekszpír: Az északi

Sokan szomorkodtak, hogy a pénztáraknál elbukott, én már konkrétan annak is örülök, hogy a mostani hollywoodi kontentgeneráló algoritmusmátrixban egyáltalán még becsúsztat egy olyan rendszerhiba, mint Az északi. Hogy egy Robert Eggers-hez hasonló filmrendező, aki bátorsággal, magabiztosággal és nem utolsósorban istenadta vizuális talentummal megáldva szarik bele az átlagos történetmesélési konvenciókba, 70-90 milliót kap egy projektre. Ezt talán még fel lehet írni a viking korszaknak az elmúlt években való népszerűségi felfutására (lásd: a Vikingek sorozat, The Last Kingdom, God of War, Assassin’s Creed: Valhalla), de amit Eggers összehozott annak nagyon kevés köze van az ismert, szájbarágós történelmi eposzokhoz. Valami sokkal másabb, sokkal ősibb, zsigeribb mélységekbe ugrik fejest, a mítoszok szintjére ránt le minket, nézőket egy laza két és fél órára. 

Az északi alapja az Amleth legendárium, a skandináv történetek egyik legrégebbije, amiből még egy bizonyos angol drámaíró is sokat merített. Adott az ifjú dán herceg, akinek apját a királyt saját testvére megöli a trónért, a fiú kénytelen elmenekülni, hogy évekkel később, már érett férfiként visszatérjen és bosszút álljon mindazokon, akik örökségét elvették és családját szétszakították. Ismerős sztori, kevés az ember, akinek nem volt szerencséje legalább egy Hamlet előadáshoz, adaptációhoz, miegyébhez, de Eggers nem kívánja a shakespeare-i hagyományt követni, ő a forráshoz megy vissza. Ahol az intrikák, cselszövések és nagymonológok helyett, csatabárdokkal, bélkihúzással, koponyatöréssel oldották meg a konfliktusokat. A bosszú és erőszak, mint az emberi lét alapvető katalizátorai – így viszonyul ő ehhez a témához, eme elképzelés, idea alá rendel minden filmes eszközt. Képest, hangot, rendezést, ahogy a színészek mozognak, morognak, húst szaggatnak.

Az előzetesek akciódús, csatákkal teli klasszikus blockbusterként próbálták prezentálni, természetesen ez tévút, a stúdió vérverejtékes erőfeszítése, hogy befogadhatóbbá próbálják faragni (állítólag a színfalak mögött Eggers is alaposan megizzadt mire összehozott egy olyan vágást, ami leokéztak). Klasszikus értelemben vett akciójelenet jó, ha kábé három van (azok viszont ütnek is, mint a légkalapács), a játékidő nagy részében olvadt lávaként fortyogó, zordan menetelő, a horrorba is sokszor belecsapó pokoljárást látunk, amiben a főhős (Alexander Skarsgard) útja ki van kövezve, letérni nem tud róla. Nem is akar. Egyetlen segítője egy rabszolgasorba taszított szláv boszorkány Olga (Anya Taylor-Joy), aki idővel a szeretője is lesz. De hiába csillan meg az ő karaktere által egy fénysugár a menekülésre, nem lehet. Kötelez a becsület, a vér szava, a kört be kell teljesíteni, mégha megsemmisülsz általa.

Eggers filmje még csak megközelítőleg se olyan, mint az átlagos hollywoodi lovageposzok, ahol szádba van rágva kik voltak a jók, meg a rosszak. Maximalista rendezői látomás, amiben a bőrödön keresztül érzed a hideget, a sarat, orrodban a vér és szarszagot, a tájak, amiken végiglovagolnak olyanok, mintha egy szürreális festmény öltene mozgó formát. Olyasmi, mint Justin Kurzel Macbeth-adaptációja vagy Mel Gibson Apocalypto-ja. Ahol az emberi történelem nem más, mint az erőszak, az elnyomás és a bosszú végtelen idősíkja, amiből nincs kitörés. Ahol nem lóg ki se a csatára készülő, farkasként üvöltő fanatikusok, az elméből olvasó látnokok vagy, hogy az egyik szereplő egy múmiakoponyán keresztül kommunikál. Jarin Blaschke szikár, sokszor mégis lázálomszerű képei sokszor lélegzetelállító szépséggel és intenzitással lüktetnek, egybefolyik rajtuk múlt, jelen, a főhős látomásai. Nincs itt kegyelem férfinak, nőnek, de még gyereknek sem.  Az északi vérvörös bosszúmozinak is élvezetes (már aki tudja értékelni, hogy nem 120 km/órával halad a cselekmény), de igazán erőssé és emlékezetessé az teszi, ahogyan Eggers szépen beleszövi a megszállottság és az önpusztító sorsszerűség tematikáját, ami már ott volt korábbi alkotásaiban is. Bár eddigi három filmje közül eddig ezt érzem eddig a sereghajtónak: Nincs meg benne a Világítótorony lovecrafti szürkeállományból kioperált, groteszk zsenije vagy a Boszorkány tökéletesre csiszolt horroríve (pluszban Anya Taylor-Joy még mellékszereplőként is emlékezetesebb, mint Skarsgard). De tisztesen végigviszi az egyszemélyes hősi bosszú dekonstrukcióját, aminek végpontján már nincs ráció, nincs jövő (Mi vár Amlethra ha győz? Családja halott, trónja nincs, csak végtelen ellensége). Csak a vulkáni tűz katlanja, ahol vár rád a végzet. Ember, embernek farkasa, porból lettünk, hamu leszünk. Az ilyen matériából max csak kultfilmes alapanyag lesz, közönségsiker sose.    

Olvasd tovább

Még több Film

Vissza