Vak embert és vakvezető német juhászt felléptetni egy mai horrorfilmben a vakmerőséggel (bocsánat) vagy inkább a hübrisszel határos bátorságot sugall. A fehér bot és a – később, mint a színdarabokban az asztalra fektetett lőfegyver, könnyen megjósolhatóan patakvért fakasztó – derék négylábú a beavatott nézőt egyből az olasz horror nagy korszakának utolsó fényes harmadába, egyenesen a Beyond és a Suspiria kábítóan lüktető univerzumába repíti. Ezekkel az idő próbáját (sebváladéktól) fényesen kiálló klasszikusokkal az idős Dario Argento akkor sem tud versenyezni, ha ő megengedheti magának a luxust, hogy a saját életművét fosztogassa.
De hagyjuk is a dicső múltat – ami Argento esetében tényleg fájdalmasan régen volt. Nem jó érzés leírni ezt a vizuális kultúra egykori sötét mágusával kapcsolatban, de az ő esetében legalább harminc éve nem az a kérdés, hogy tud-e még vajon a főműveihez méltó filmet rendezni, hanem hogy újabb és újabb dobásai vajon nézhetetlenek, vagy szimplán csak botrányosan rosszak lesznek-e. Megengedőbb lélekként A Stendhal szindrómát – a választott téma feldolgozási módjában rejlő nem csekély szubverzív erő miatt – én még a nyereségek oldalán könyvelem el neki, azóta viszont a filmjei legfeljebb néhány perces villanásokat kínáltak, vagy pedig még annyit sem. A Non Ho Sonno, a La Terza madre és a Ti piace Hitchcock? védelmében egy-egy szegmenst mindenképp fel lehet hozni – utóbbiban egyenesen a trónjáról saját magát csúful letaszító maestro e méltatlan kései korszakának talán legszebben kivitelezett (menekülési) jelenetét hozta össze Torinóban a szakadó esőben. Ettől azonban persze a Hitchcock még egyáltalán nem jó film.
Ezzel pedig máris a rendezői pályán az egyik totális mélypontot jelentő Dracula 3D után éppen tíz évvel bemutatott Occhiali nerinél, avagy angol címén Dark Glassesnél tartunk. Ha nagyítóval figyeljük, képességes rendező jelenlétére utaló jelek történetesen ebben is akadnak. Én hármat számoltam össze. Az első, fojtogatós gyilkosságnál zamatos a gore; van egy tényleg fantasztikus kompozíció – még mindig az elején –, amikor a menekülő főhősnő beül az autójába, a szélvédő nagyobbik részét pedig merészen kitakarja a tükröződő irodaépület – és nem történik semmi, de a feszültséget vágni lehet; végül pedig kapunk egy minden szempontból príma kígyótámadást a nagy zöld (az egész világot beteges zöldre festő) nádasban. És ennyi. Lehet kapaszkodni bele, mint egyetlen hajszálba, miközben éppen alázuhanunk a harangtoronyból.
Vagy szembe is nézhetünk inkább az egésszel: bámuljuk meg ezt a kíméletlen alkotói napfogyatkozást, mint a szereplők a történet elején a ritka égi jelenséget. A Dark Glasses itt-ott halványan giallókat idéző sorozatgyilkosos thriller/horror-mix, amelyben egy semennyire sem rejtélyes, a nézők előtt idejekorán leleplezett, bornírt és érdektelen elkövető vidáman tenné a dolgát, ha őt túlélő, ám látását elveszítő női áldozatában (eléggé tessék-lássék módon, de mégis) fel nem támadna az életösztön. A vakság számos radikális megoldásra lehetőséget adna egy ilyen thrillerben – valahogy úgy, ahogy a Hang nélkül-filmek játszottak el az auditív réteg részleges hiányával. Mivel azonban Argento lényegében egyiket sem használja ki, nehéz ezt az egész vakságmotívumot nem valamiféle gyászos önvallomásnak tekinteni. A Dark Glasses ugyanis ingerszegény (szélein életlen – ahogy Móricka az artisztikus kompozíciót elképzeli a kamerahasználatot bemutató szakkörön) beállításokkal, gyalázatos színészi teljesítményekkel (Asia Argento különösen arcpirító), nevetségesen rossz tempóérzékkel kivitelezett suta akciószekvenciákkal és a fantázia nullfokát mutató gyilkosságjelenetekkel vánszorog előre – a semmibe.
Láttunk már olyat, hogy egy valaha méltán nagy nevű, majd az alsóbb emeletekig zuhanó, hajlott korú filmrendező váratlanul feltámad poraiból (ez volt William Friedkin és a Killer Joe), Argento (és hívei) számára azonban nincs remény. Alkotói szempontból a mester már jó ideje jéghideg halott, csak a koporsóban még növöget kicsit a szakálla és a körme. Bárki taszigálja is őt újra és újra a kamerák mögé, itt lenne az ideje, hogy befejezze végre a hullagyalázást.