Jean-Pierre Melville-sorozat: Bob nagyban játszik

Film

Jean-Pierre Melville-sorozat: Bob nagyban játszik

Az éjjeli köd úgy terpeszkedik a városon, mint a plüssszőnyeg a nappali közepén. A kamera a piszkos utcákat pásztázza, az ilyenkor lézengő figurákat, majd felkapaszkodik egy emeleti ablakba. Egy füstös szobába, ahol gyűrött arcú nehézfiúk kártyáznak. Az egyiket követi, azt aki ballonkabátban, kalapban távozik. Szájából a cigaretta elengedhetetlen, azonnal tudjuk, hogy ő lesz a hős. A klasszikus noir hős. Csak itt most más a helyszín, mások a szereplők, más nyelvű a mesélő. New York helyett Párizs, angol narrátor helyett francia, a rendezői székben pedig az európai bűnfilm nagymestere, Jean-Pierre Melville.   

Hőse Bob (Roger Duchesne) megszállott szerencsejátékos. Az a fajta, aki egy éjszaka képes százezreket elverni. Nappal alszik, délután ébred, a párizsi este az ő terepe. Ahol megfordul mindenki ismeri, helyi legenda. A rendőrség szemében is. Húsz évvel ezelőtt csinált egy nagy balhét, amiért leülte amit kell. Azóta mindennapjai ugyanolyanok, csak most még Fortuna nagyasszony is elfordult tőle. Egy nap kap egy fülest egy régi havertól. Kaszinó Deauville-ben, széfjében közel 800 millió frank. Elég pénz egy teljes életre, Bob-nak meg perasze már nincs annyi. Ez az utolsó lehetősége. Az utolsó nagy dobás, amire összehozhat egy bandát. Az ilyen melók persze sosem sülnek el jól. Az a bizonyos emberi tényező bejátszik majd, valaki köpni fog, satöbbi. De mindegy, mert a tervet végig kell vinni, még ha beledöglünk is. 

A Bob nagyban játszik Melville negyedik játékfilmje, minden tekintetben pályája egyik legfontosabb alkotása, az 50-es évek egyik legnagyobb hatású európai filmje. Alig egy évvel követi Jules Dassin hasonlóan kultikus Rififi-jét (amit eredetileg maga Melville rendezett volna, de végül átengedte az Amerikából száműzött Dassin-nak), mindkét film motorja egy nagyszabású rablás, amit profi bűnözők kívánnak végrehajtani, vezetőjük pedig egy börtönviselt, hidegvérű profi, akinek a sorsa elrendeltetett. A különbség a két film között, hogy Dassin naturalista, célratörő, nála a „job” és annak megvalósítása a fontos. Melville-t jobban érdekli a hangulat, a párizsi éjszaka atmoszférája, Bob karaktere és a miliő, amelyben mozog.

Melville, amit megtanult az amerikai noirból, azt szépen belemártja a háború utáni Európai melankóliájába: kontrasztos, árnyékos fekete-fehér képei markánsak, a helyszínek bűzlenek az élettől. A főhős bár bűnöző, de becsületkódexe és úriember mivolta kiemeli környezetéből. A végzet asszonya nem asszony, hanem egy csellengő fiatal lány (Isabelle Corey), akinek feje föle tetőt és neki megélhetést Bob teremt. Nem ugrunk időben oda-vissza, a narrátor csak azt mondja, amit a szemünk lát, és tudatunk csak sejt. Melville Párizsában mindenki azt nézi, miként tudja összekaparni a holnapi betevőt, és amikor bepillantást kapunk a gazdagok fényűzésébe, azonnal érezzük a kontrasztot. Távoli, idegen közeg, mentes az összes átlagemberes szorongástól. Mintha idegen lények lennének.

Bob a Melville-i bűnfilm főhőseinek tökéletes prototípusa: minden mozdulata előre eltervezett, megszokásai rabja (remek kis geg, hogy saját lakásában is ott a félkarú rabló, és amikor a lány megkérdezi, nyert-e valaha rajta, halovány mosoly a válasz: „Soha”), ballonkabát-kalap, úgy suhan át az utcákon és a füstös klubokon mintha kísértet lenne. Csak akkor él, amikor azt csinálja, amihez ért. Gránitarca érzelmet nem mutat, tekintete, mint a kés, és ahogyan cigizik, az egy cool csimborasszó. Az a karaktertípus, amit Alain Delon juttatott el a csúcsra, de Bob öregebb, leharcoltabb. Az őt alakító Roger Duchesne elképesztő, erre a szerepre született. Szinte saját magát játssza: egykori sztár, aki adósságba kártyázta magát, a világháború alatt állítólag náci kollaboráns volt, bankot is rabolt. Mikor Melville felkérte a szerepre, persona non grata volt a francia filmiparban és ószeresként kereste a kenyerét vidéken.   

Persze mindenki más is úgy van szereposztva, hogy nem a színészt látjuk, hanem a karaktert, legyen az a könnyelmű fiatal Paolo (Daniel Cauchy), vagy a rendőrnyomozót játszó Guy Decomble. Melville jelenetei hol feszesek, hol merengőek, sokszor ott tart ki vagy ott indul, ahol más rendezők régesrég vágnának. Dialógusai pattognak, mint jégeső a tetőn, humora csípős. Henri Decaë fekete-fehér képei lézerprecízek. Kézikamerás felvételeire, az ugró vágásokra azonnal felfigyelt a Cahiers du Cinéma fiatal nemzedéke, akik ugye pár évvel később beindították a francia újhullám nevű csip-csup dolgot. Godard-ék szemében Melville volt a követendő példa.

Filmtörténeti utórengései kikezdhetetlenek. Ugyanmakkor én nem rajongók érte ugyanakkora hévvel, mint Kubrick, Tarantino vagy P.T. Anderson. A minőséget és menőséget persze még egy hozzám hasonló 21. századi, videoklipes technikákon felnőtt bakfitty is meglátja. Mégis kicsit olyan érzés nekem nézni a Bob nagyban játszik-ot, mint a régi jazznagymesterek korai lemezeit hallgatni: érzed a ritmust, a tehetséget, de még kiforratlan, nem tökéletes vagy forradalmi. Az igazi mesterművek még bőven hátra voltak Melville-nek, csak épp minden itt kezdődik, a vén kártyás utolsó játszmájának történetével.

Olvasd tovább

Még több Film

Vissza