Slasher-klasszikusok #15: Egyedül a sötétben

Nyolcvankettőre a slasher már áthaladt a műfaji zenitjén. A mainstreamből meg végképp elkezdtek kikopni, aminek az lett az eredménye, hogy készítőik hirtelen nagy adag kísérletezési szabadságnak kerültek birtokába. Az Alone in the Dark is valami ilyesmi, a szokásos slasherkliséktől igyekszik elhatárolódni. Kezdő helyszíne egy elit diliház, ahol az ápoltakat “utazóknak” hívják, bentlakásukat pedig “vakációként” jellemzik. Így lesz az elzárás az ijesztő átlagélettől való megszabadulás egy formája.

Hogy ezzel a leosztással eleve probléma van, akkor lesz igazán egyértelmű, mikor megpillantjuk a klinika igazgatóját: a Donald Pleasence! Zakkantabbnak tűnik a legtöbb ápoltjánál. A friss munkaerőt, a fiatal pszichiátert (Daniel Potter) emígy köszönti: “Veszélyes odakünn, az erőszakos nagyvilágban, az őrültek közt nem érnek meglepetések!” Eme humanitárius alapvetést rövidesen próbára teszi az az áramszünet, amely a diliház biztonsági rendszerét semlegesíti, szabad utat adva pár rendkívül veszélyes pszichopatának.

És ez a könnyed léptekkel rohamozó csapat, ez aztán egy kimondott kavalkád, élén a túlspilázás zacskójából mélyet szippantó Jack Palance-szel. Már egyedül őmiatta érdemes megnézni a filmet. Nyomában ott lohol a későbbi Oscar-nyertes Martin Landau, aki emitt piromán mániákust alakít, arcán végig olyan kifejezéssel, amely rémálmot csal még akár egy edzett börtönőr éccakai nyugodalmára is. Csapattársuk Erland Van Lindth, a hatalmas dagi a Wanderers-ből, aki itt egy vérfagyasztó serial-pedofilt hoz könnyed elánnal. A kommandót egy negyedik eszement egészíti ki, a Bleeder, akinek amikor felizgul, állandóan elered az orra vére, és aki arcát örökösen valamilyen álca mögé rejti, ezzel garantálva a film végén a meglepetést… Az, hogy a egyik jelenetében hokimaszkot vesz fel, alá Jason, a slasherfilmek első metapoénja.

Vérszomjas barátaink a fiatal doki háza felé irányozzák magukat, ugyanis fejükbe vették, hogy az új munkaerő kinyírta elődjét, az ápoltak közt nagy népszerűségnek örvendő pszichiátert, és így jutott hozzá az álláshoz (pedig elődje csak felmondott, mert nem bírta tovább a feszültséget – csodálod?) Az orvos családi idillje abban a pillanatban távozik a hátsó bejáraton, mikor a kóricáló ápoltak nyílpuskával fához szögelik az utánuk nyomozó detektívet.

Innentől kezdve a film átmegy Peckinpah Straw Dogsának némileg kommercializált, ideológiai firlefrancoktól mentes változatába. A családot, és bázisukat, a házat, pszichopatáink csapata kezdi ostromolni. Pleasence is felbukkan, és elköveti a saját egójukból táplálkozó orvosok örök hibáját: még akkor is bízik az ápoltakra kivetített tézisében, amikor az már réges-rég megbukott. Próbálja őket megtéríteni, a “gyermekeit” hazahívni – és természetesen az a jutalma, hogy lemészárolják.

Az Alone in the Dark egy korai New Line Cinema produkció, lépten-nyomon tele olyan rendezői húzásokkal, amelyek a filmet az átlag fölé emelik, és a habzó szájú, felejthetetlen alakítások által kipányvázva a nyolcvanas évek slasherhullámának egyik legügyesebben kidolgozott darabjává teszik. Jack Sholder, a rendező későbbi munkája a The Hidden (1987), amely szintén emiatt marad emlékezetes. És a Rémálom az Elm utcában 2 (1985) sem kutya, sőt. Nagyon jó érzéke van a sokkjeleneteknek, vagy ahogy manapság hívják őket, a jump scare-eknek a késleltetéséhez, és a feszültség fokozásában is rendkívül ügyes – sokkal precízebb és jobban időzít, mint a hasonló műfajban dolgozó pályatársai. Szinte a teljes finálé a ház konyhája korlátozódik, mint helyszínre – a polgári élet, a családi lét központjára, amelyet ezek az őrültek most szétrombolnak, hogy valami új szülessen: a családtagokat – hiszen az áldozatoknak nincs más lehetősége a túlélésre, csak a brutalitás – saját magukhoz hasonlóvá változtatják.

A zárójelenetben Palance életcélt keresve betámolyog egy punkkoncertre, ahol a nevetségesen lájtos, de persze hardcore-nak látszani akaró “Sic Fucks” játszik. Az őrült a széteső fiatalságot szemrevételezve megállapítja, hogy a világ zakkantabb, mint ő maga. A nyolcvanas évek elején még ez volt a dekadencia mainstream mércéje, egy ugrabugra punkegyüttes. Szegénykéim, kössétek fel a gatyát…