Az ember morális lény, ami a reménytelen pszichopatákat leszámítva még a bűnözőkre is igaz, és ez toronymagas labda a művészek számára. 1962-ben készült ultrafekete filmjében Jean-Pierre Melville könyörtelenül le is üti ezt a labdát.
Párizs környékén ténykedő, nagyban játszani akaró, kisebb stílű bűnözőinek bukását a morális érzékük okozza: az itt szinte megfoghatóan plasztikusan ábrázolt tolvajbecsület. Melville figurái azonban éppúgy buknak, ahogy mi, magyarok szoktunk a történelem viharaiban. Egy magasabb szinten, egy nehezen körülírható dimenzióban, amely nélkül ugyanakkor nincs elviselhető létezés, az övék lesz a győzelem, miközben arccal előre, golyóval a hátukban terülnek el a sárban. De mintha még holtukban is ők tartanák meg ezt a nyomorult világot a hátukon.
A rendező narratív trükkje, hogy onnan indítja a sötét mesét, amikor a figurák nem egyszerűen csak felkerültek a táblára, hanem már visszafordíhatatlanul csúsznak lefelé a síkos lejtőn. Ezt azonban mi, nézők, csupán a legvégén értjük meg. A hősök itt csak látszólag egymást, valójában a végzetet akarják kicselezni, az viszont nagyobb és erősebb náluk – mint egy görög tragédiában. Nem utoljára él ezzel a fogással Melville (lásd például búcsúfilmjét, az Egy zsarut vagy az egyik pályacsúcsot jelentő Vörös kört), de talán itt szúr vele a legmélyebbre, mert itt a legkönnyebb együtt érezni az esendő, javíthatatlan, szomorú, megtépett és mélyen gyarló alakokkal.
Férfiakkal, mert ezekben a filmekben a nőknek, kár lenne tagadni, nem sok lapot osztanak. Melville egymás (látszólagos, mert hát lesznek meglepetések) komplementereiként lépteti fel Silient, akit a fiatal Belmondo vakító tehetséggel formál rettenetes féreggé, és Maurice-t, akit viszont két lábon járó paradoxonként – talpig becsületes betörőként, tiszta szívű gyilkosként és nem utolsósorban a sors istenei által tényleg cudar módon ide-oda rángatott gyalogként – jelenít meg Serge Reggiani. A színészek jelenléte, térből kiszorított helye és súlya egészen kivételes: ezek a karakterek bármiféle stiláris bűvészkedés nélkül, egyhelyszínes drámában is a székükbe szegeznének akárkit.
Melville azonban persze a francia bűnfilm egyik legnagyobb stilisztája, az eső, a köd és az árnyak poétája. Az árulóban sokszor extrém végletekig jut: hol volt még Gordon Willis és a Keresztapa, amikor ő már arra utasította operatőrét, Nicolas Hayert, hogy fekete foltokkal fejezzen le szereplőket (aminek súlyos üzenete van a néző felé, aki készségesen be is kapja a horgot), kontrasztos (rém)álomvilágot teremtsen egy éjszakai rablásból (az egyetlen pillanatból, amikor Maurice végre önmaga lehet, és látszólag kézbe veheti a sorsát), a film legelején pedig az egész foglalataként az alvilágban sétáltassa főhősét, aki a fekte homályból olykor-olykor kiléphet ugyan a fényre, de végeredményben mindig a sötétség birodalmában marad.
Az áruló rabló, gyilkoló, manipuláló hősei megúszhatnák: többször is eltűnhetnének a képből, de mint később a Melville-t bizonyára alaposan tanulmányozó Michael Mann klasszikusában, a Heatben, valami visszahúzza őket a ringbe, ahol pedig bárki földre kerülhet. Melville filmje megérteti velünk, hogy ez a valami, nevezzük most tisztességnek, olyannyira sokat jelent nekünk, emberi lényeknek, hogy bár egyik bukott hőst sem menthetjük itt fel (bűneik rettenetesek és nem felejthetők), meggyászolni feltétlenül meggyászoljuk őket.
Mert bár az élet bonyolult helyzetek sorából épül fel, volna egy egyszerű szabály: higgyünk bármiben, az árulásért még itt a földön elkárhozunk. Nem a rendőr, nem a bíró, és nem is egy rivális börtöntöltelék tesz róla – csakis a saját lelkiismeret. Ami elől nincs hová futni, és akkor már jobb, ha felemelt fejjel visszafordulunk. Az áruló e visszafordulás örökérvényű filmje, és a belső hangoké, amelyet mindig csak egyetlen személy hall, de mindenki érez.