A szamuráj (1967) főhőse, Jef Costello egy csendes, egyáltalán nem hivalkodó, de azért elegáns és jóvágású bérgyilkos. Írója-rendezője, Jean-Pierre Melville nyilvánvalóan szerelmes belé, legalábbis a karakter eszméjébe, abba a koncepcióba, hogy valaki a saját szakmájában ennyire egyenes és egyszerű legyen – nem véletlenül nyit a film Costello puritán, dísztelen lakásában, csak a cigarettafüst bodorodik lustán, se tévé, se lakótárs, se más zavaró tényező, csak egy kalickába zárt madárka csipog szüntelen.
Ahogy a kamera elidőzik a karaktert megformáló Alain Delon kifejezéstelen, gyilkos tekintetén, ahogy követjük minden egyes kimért mozdulatát, ahogy öltözködik, ahogy a régi noir filmekbe illő kalapját és ballonkabátját felveszi – az üzenet egyértelmű, Melville azt akarja eladni a nézőnek, hogy ez a karakter nem csak különleges, de követendő, sőt (hogy azért Delon se maradjon ki az egyenletből) vonzó is.
Egy rákészülés történik éppen, halkan, észrevétlenül növekszik a feszültség. Teljesen lineáris mozgás történik: Costello a célpontja felé tart, a végzet pedig ott van a levegőben. Valami rossz fog történni. Costello nem bánja, számít rá. Kitérői a munkához tartoznak: felveszi a fegyvert, biztosítja az alibiket egy barátnőnél és egy kártyapartinál. És ha Costello számít valamire, sugallja a film, mi is számíthatunk rá. Minden kulcs nála van (szimbolikusan és ténylegesen is), minden szituációhoz talál járható utat.
Amikor persze minden félremegy egy szemtanú miatt, amikor a nő és a gyilkos tekintete találkozik, felborul a hűvös elegancia illúziója. Costello látszólag nem tudja értelmezni a helyzetet. Kizökken merev szerepéből, miközben arckifejezése és testtartása marad ugyanolyan. Ez már-már komikusnak hat – de hogy hol a határ komédia és az elviselhetetlen feszültség között, nem is teljesen világos. A film hirtelen zajos lesz, zavaros és igen, bevallhatjuk, hogy mosolyogtató. A rendőrök gyanúsítottakat terelnek be, és a gyilkos látszólagos inkompetenciája és a rendőrség gyakorlatias inkompetenciája bámulatos színpadi abszurdot eredményez. A kisszerűség nyüzsgése valami nagy és érthetetlen árnyékában.
Nagy és érthetetlen: a gyilkosság misztériuma, a miértek, az úgynevezett tényleges cselekmény nem is számít. A sztori nem komplikált, még csak nem is érdekes. Amerikai ponyvák és hardboiled filmek első, nyers impressziója, minden sallang kidobálva, egy mocskos meló egyenessége, egy gépezetbe dobott akadály, meg persze annak a kínos követkeményei. Costello pedig egy pillanatra nem változtat pókerarcán. Neki ez a szerepe. Kötelezi őt a zsáner.
És ezzel a merevséggel tulajdonképpen egy karakter-prototípust és alzsánert is megteremt, amelynek nyomai mind a mai napig tetten érhetőek mondjuk a Gázt!-ban, vagy Jim Jarmusch filmjeiben (a Szellemkutya és Az irányítás határai már-már túl nyilvánvaló főhajtások). Azt a fajta filmet, amelyben a főhős kikezdhetetlen felszíni keménysége az attrakció, bármit dobálnak elé. Pedig ez a csendes, hideg, üres terekben való létezés a film előrehaladtával egyre nagyobb hangzavart és tömeget suvaszt a képbe, az akció a maga szenzációtlanságával is eléri egy pörgős igazi-amerikai akciófilm dinamizmusát, két oldalról szorul satuba Costello, de a karakter még mindig jól öltözött, még mindig nem mozdul egy arcizma sem, sziluettje változatlan, saját belső erkölcsi-pragmatikai kódexét az utolsó betűig követi. Ő a mozdíthatatlan erő egy mozgó világban: szamuráj.
Jef Costello viszont talán nem szívtelen, nem érzéketlen – Melville apró, kétértelmű jelekkel igyekszik ezt a gyanút felkelteni. A madárka lehetne nyilvánvaló és erőltetett emberség-avatár, de tulajdonképpen soha nem látjuk, hogy Costello érdemben foglalkozna vele. Vagy ahogy újra és újra visszatér a cselekmény sorsát eldönthető nőkhöz – az alibit biztosító Jane-hez (Nathalie Delon) és a zongorista szemtanúhoz, Valérie-hez (Cathy Rosier), – hihetnénk azt is, hogy valamicskét törődik a sorsukkal, de szavai, cselekedetei azt kommunikálják, hogy valójában csak a megúszáshoz szükséges állapotokat igyekszik biztosítani.
Egészen az utolsó jelenetig kell várnunk, hogy valamelyik eddig kieszelt tézisünk igazolódjon a karakterről, és ez a jelenet könyörületesen egybevág a száz percig kitartott fullasztó feszültség feloldásával is, Melville még egy epilógot sem vár meg azzal, hogy betekerje a stáblistát, kifújhatod a levegőt.
A lezajlott események igazán nem összetettek. Ettől olyan szép ez a film. Csak az elvégzendő munka nyers elbeszélését láthatjuk, az elejétől a végéig, a lehetséges kimenetelek egyikével, így nyilvánvalóan nem is a meglepetés taglózza le a nézőt végül, hanem annak a felismerése, hogy egy utolsó snitt is lehet olyan éles és fájdalommentesen végzetes, mint egy szamuráj utolsó, méltóságteljes kardcsapása.