Tíz évvel ezelőtt Michael Bay jelentette azt a szofisztikáltabb ízlésvilágú filmsznoboknak, amit ma a Marvel és társaik: magának a mozinak a halálát, a művészeti forma legvégső degradációját középszerű tömegmoslékká, egybites látványmaszturbációt, ami csak zaj, füst, korom és ostobaság. Mondjuk a Transformers széria primitivistása fölött könnyű volt pálcát törni, olcsó játék hülyegyerekeknek, variációk egy robbanásra szinte elviselhetetlenül feldagasztott két-és-fél órákban, amik persze hoztak egy zsák pénzt. Már el is feledjük, hogy volt idő, amikor Bay még nem a Filmes Antikrisztus volt, hanem egy fiatal tehetség, aki a Simpson/Bruckheimer producerduó kokainhegyekkel és narancssárga naplementékkel díszített útján jutott fel Hollywood legmagasabb szféráiba. Ó igen, azok a könnyes 90-es évek, oda vágyik vissza Mr. Bay. Az időskori nosztalgia és a kapuzárási pánik előbb-utóbb mindenkit utolér.
Már korábban is voltak jelei, hogy Bay unja már a kétszáz milliós robotcsörtét, ezért hol testépítős Fargo-t (Pain and Gain), hol Sólyom végveszélyben (13 óra) utánérzést hegesztett össze két roncsbuster között, filléresebb összegekből. Azok nézhető is lettek. Most itt van legújabb műve a Rohammentő, amivel viszont szó szerint visszatekeri az idő kerekét. 1998-ban ez a film még Mel Gibsonnal és Denzel Washingtonnal a főszerepben jött volna ki, minimum háromszor megnézzük a nyáron és utána évekig a VHS kazettagyűjteményünk egyik ékes darabja lesz. Csak ennyire retro. Az a fajta high-concept popcornfilm, aminek van egy egymondatos, figyelmünket azonnal megragadó ötlete és azt bonja ki két órában: Hé, mi lenne, ha bombát rakunk egy buszra és nem mehet 50 kilométer alá? Hé, mi lenne, ha a jófiú és a rosszfiú arcot cserélne? He, mi lenne, ha a két bankrabló főszereplő túszul ejtene egy száguldó mentőautót?
A fenti szituációkból pont a hármas számúban találja magát egy testvérpáros: Danny (Jake Gyllenhall) és Will Sharp (Yahya Abdul-Mateen), akik egy Los Angelesi bankból próbálnak 32 milliót meglovasítani. A balhé persze balul sül el: Fegyverropogás, káosz, pánikszerű újratervezés, főleg amikor a banda összes többi tagja bekap egy aranylövést. Az egérutat egy meglovasított rohammentőnek köszönhetik, de a plusz egy járgány mellé jön plusz kettő túsz is: Cam Thompson mentős (Eiza Gonzalez) és egy súlyosan sérült rendőr, akit éppen Will lőtt meg. Rendőrség-FBI a nyomukban, szorít az helyzet, szorít az idő, megadásról szó sem lehet. „NEM ÁLLUNK MEG” – üvölti a zsaruknak a rádióba Danny és ez tulajdonképpen nemcsak a film, de Michael Bay egész ars poetica-ja. Nyitóképtől, stáblistáig, menekülés, macska-egér hajsza, járműpusztítás. Nem állunk meg.
Bár a 136 perces játékidőből simán le lehetett volna nyesni egy húszast, a Rohammentő rendületlen tempóval és fókusszal szaggat végig pár oldalas, de decensen kitöltött sztoriján. Nem a legeredetibb (Féktelenül + The Taking of Pelham One Two Three megfűszerezve egy kis Vészhelyzettel), de cserébe nem is kíván több lenni egy nyers, odacsapós, szórakoztató adrenalinlöketnél, aminek premisszája pont csak arra elég, hogy a legtöbb üldözést, veszélyes szituációt és eksönt ki lehessen belőle sajtolni. Márpedig van legény a gáton, aki erre alkalmasabb, mint Michael Bay? Ha valakinél, nála tudni fogod, hogy az összetörő kocsik igaziak, valódi forgalommal szemben fog szlalomozni az a mentő, a pirotechnika nem digitális pacsmagolás, a hangtechnika pedig kirúgja az IMAX vetítőterem oldalát.
De az akciók intenzitása simán kárba veszne, ha az elmúlt évtized Bayizmusai is jelenlétüket tennék, de hál’ Istennek nincs megalománia, toaletthumor, falat kaparóan idegesítő mellékszereplők. Az alacsony költségvetés és a heist műfaj prózai szikársága lehántanak minden bullshitet Bay rendezéséről, aki azzal az olaj és verítékszagú, kirobbanó elánnal dirigál, ahogy karrierre legkorábbi éveiben. Tony Scott szteroidokon, a kameramozgás kicsit erőszakosabb, a vágóolló gyakrabban csattog, de naplementék pipa, erőteljes szűrők pipa, tökéletes pillanatban időzített slow-motion és nagytotálok pipa. És mivel Bay nem tud kétpercenként a robbanás gombra rátenyerelni, még olyan csip-csup dolgokra akad ideje, mint a feszültségkeltés (főleg a filmeleji bankrablásnál, te meg csak nézel, hogy jé Michael még ilyet is tudsz?) vagy hogy tényleges motivációt adjon szereplőinek.
Jake Gyllenhall minden percben pontosan úgy játszik, mint aki tudta, hogy mekkora állatságra szerződött: Lehengerlő karizmájú, ultraerőszakos szociopata, aki reggelente felszív egy kokainhegyet és úgy tekint az életre, mint egy felnagyított videójátékra. Egyszerre életveszélyesen cikázó elektromos kábel és szánalomra méltó véglény, aki saját testvére becsületét is képes pár dollárra átváltani. Yahya Abdul-Mateen a tisztes middle man, egykori katona, aki csak felesége rákműtétjének költségei miatt száll be a buliba, hogy aztán a bűntudat is hajszolja a zsaruk mellett. Danny igazi ellenpontja Eiza Gonzalez mentőse, hisz nem elég, hogy több egy beszélő fehérneműmodellnél, de ráadásul az ő karaktere megy át a legnagyobb fejlődésen. Amikor megismerjük, a munkáját gépiesen végző, de amúgy mindenkit magasról leszaró cinikus, a végjátékra viszont ő lesz az, aki a legtöbb emberséget mutatja mindenki közül.A dübörgő zúzda mögül kipislákoló humánum, a kézzel fogható emberi sorsok és valós tétek adnak olyan színezetet a Rohammentőnek, amitől tényleg érzi az ember, hogy kicsit visszatekinthet a műfaj azon korába, amikor a hősök és gonoszok nem voltak lézerszemű, repülő félistenek. Inkább kicsit olyanok, mint mi. Persze Bay nem végez teljes önmegtagadást, még bőven ott vagyunk az ő antirealitásban, ahol tűzijáték módra robbannak a dolgok, és minden érzelem maximális decibelen az arcunkba van ordítva. Mégis hatásos, izgalmas kis hullámvasút ez a film, az Angyalok Betontömbjében ahol olyan profik élnek és halnak, akiknek minden életdöntését egy puskalövés határozza meg. Bay talán legjobbja az elmúlt 20-25 évből.