Senkiházi seriff – Jim Thompson: 1280 fő

Papír

Senkiházi seriff – Jim Thompson: 1280 fő

Szóval, nekem kellett némi idő, mire észrevettem, hogy a „krimi” terminus nem csak a detektívregényt foglalja magában, hanem a tényleges crime fictiont, a bűncselekmények elkövetőiről szóló szórakoztató irodalmat is – ehhez a felismeréshez annak idején elsősorban pont az Agave korai kiadványai segítettek hozzá. Akkoriban nem szerettem a krimit, de amint felfedeztem Lawrence Block, Jim Thompson, Elmore Leonard és még ki tudja hány, nagyjából egy időben, elképesztően termékenyen alkotó, vagány amcsi szerzőt, máris megtaláltam magamnak ezt a kis alkategóriát a krimiben, ami végül megtetszett.

Tulajdonképpen nem is magát a krimi-faktort szeretem ezekben a könyvekben (lényegében hidegen hagy, mennyire kielégítően alakul a cselekmény, a dolgok lefolyása), elsősorban a prózájuk, korrajzuk és karakterismeretük miatt olvasom őket. Igen, ezek a szerzők tényleg Dosztojevszkij filléres leszármazottjai (illetve sok ma is népszerű film és sorozat lehet nekik hálás), de tanultak a hard-boiled iskolájából, a második világháború utáni kiégett, minimalista irányzatokból, és egyszerűen csak tolják neki a naturalista, totál egyszerű szöveget, hiteles párbeszédet, néhány tollvonásból deriválnak olyan elképesztő szocigráfiákat, amelyeket a vaskosabban fogalmazó szerzők is megirigyelhetnek.

Na most, Jim Thompson az 1280 fő című regényben tényleg mintha William Faulknert parodizálná, viszont a narrátor egyszerű, naiv nyelvezete, a szituációk már-már eltúlzott harsánysága, a rá adott elképesztő reakciók együttese valahogy mégis hitelesebb, emberközelibb, mint bármilyen Nobel-súlyos nagyregény. Itt van Pottsville (lélekszám 1280 fő) és elcseszett seriffje, Nick Corey, és két-három ügyesen csavart mondat, néhány takaros párbeszéd elég ahhoz, hogy a fejünkben az egész miliő és karakter eleven és ismerős legyen.

Thompson elképesztő érzékkel mászik bele egy szociopata szereplő fejébe, Corey pedig végig kiszámíthatatlan figura marad, hol gyalázatos, megvetendő tulajdonságokkal, hol valamiféle, nem is tudom, sármmal, jószándékkal igyekszik az olvasónak is imponálni. Akárhogy is, ő csak mutiba seriff errefelé, a stricik beszólnak neki, a rendetlenkedőket elengedi, a kenőpénzeket zsebre rakja, kényszeresen hárítja a felelősséget, de még saját feleségétől is gyáván elsunnyog, miután egy jót veszekednek. Közben folyamatosan monologizál magában a kis problémáiról, meg arról, hogy hát nem is tudja, mit akar, de azért valami majd csak lesz. Ahogy az öregjeink mondanák: igazi lumpen.

Közeleg a seriffválasztás, és Corey látszatintézkedéssel, manipulációval igyekszik elvergődni oda, hogy az emberek azért mégiscsak kedveljék őt, de mintha egyúttal meg is jönne a kedve (az esze nem, legfeljebb a szerencséje), hogy jobban kézbe vegye a saját életének és a városnak a dolgait. Ahogy követjük egyre simlisebb és vészterhesebb tetteit, megismerjük a városban uralkodó helyzeteket, a kapcsolati rendszereket, a régi sérelmeket, a jövőbeli reményeket is.

A cselekmény nem sokkal több, mint bizarr, helyenként vicces, esetleg elborzasztó szituációk (feloldatlan) láncolata, viszont hatalmas ereje van az első személyű, kényelmetlenül intim narrációnak. Thompson ezt gyakran arra használja, hogy kerek-perec odamondja a magáét az emberi gerinctelenségnek, szereplői impulzusokkal élnek, rezzenéstelen arccal rúgnak tökön meg lőnek gyomron olyan embereket, akiket mi is szívesen pofán vernénk néha – Pottsville és környéke tele van alávaló, megvetendő emberekkel: asszonyverőkkel, rasszistákkal, csalókkal, hazugokkal. Nyilván, Nick Corey sem kivétel, néhány húzása teljesen elfogadhatatlan, de ettől függetlenül szívesen tartunk vele sunyi, szerencsétlen vendettáin. Látni akarjuk, hány rétege van az ő személyiségének, ami hol jobb, de inkább csak rosszabb, mint amire korábban számítottunk, viszont mindvégig újra és újra átértelmezzük a tetteit és döntéseit, ez tartja igazán frissen a szöveget.

Nem is szájalok tovább, röviden: az 1280 fő egy elképesztően jó regény. Az anno sajnálatosan félbehagyott Agave .45 sorozat óta nem is lehetett itthon Jim Thompsonról érdemben beszélni, de talán most nem hagyja hidegen az olvasókat. Most, amikor szükségünk van olyan szövegekre, amelyek nem kertelnek, amelyek kieresztik a gőzt, amelyek őszintén beszélnek kispolgári nyomorunkról és alávalóságainkról, a tehetetlenség abszurditásáról – igen, azt hiszem, pont egy ilyen könyvre van most szükségünk. Semmiképpen ne hagyjátok ki.

Olvasd tovább
Kattints ide a kommentekhez

Leave a Reply

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Még több Papír

Vissza