Főszerepben Mimsy Farmer – és a türkizzöld színárnyalat.
A digitális szürkeség búval bélelt korában szügyig járva ez utóbbi felettébb különösnek tűnhet, a 70-es évek olasz filmgyártásban azonban nem számított egyedi gyakorlatnak. Francesco Barilli filmje azonban ezzel, vagyis Dario Argento, Mario Bava, Sergio Martino és társaik korabeli műveivel együtt szemlélve is bízvást egyedinek tekinthető – már csak abból a szempontból is, hogy a zöld színt ő ténylegesen aktív aktorként használja a filmben, amely megközelíti, körbeveszi, fokozatosan mintegy behálózza a jobb sorsa érdemes, ám e zöld terror nyomása alatt szép lassan visszafordíthatatlanul megtébolyodó főhősnőt. Barilli egészen kivételes képépítő precizitással, az utolsó telefonzsinórra és lámpabúrára is kiterjedő műgonddal dolgozik, és miközben sokkal visszafogottabban, a harsányságot szinte végig a képkereten kívülre szorítva tevékenykedik, megkockáztatom, hogy bizonyos szempontból messzebb jut el, mint nagyobb nevű pályatársai.
A The Perfume of the Lady in Black ugyanis ténylegesen festői ábrázolásra tör, ami ezúttal nem csupán annyit jelent, hogy „szépek a képek”. Inkább a Barry Lyndon kvalitásaira érdemes gondolni párhuzamként: első rendezését Barilli is nyíltan a festészet történetébe ágyazza bele, méghozzá precízen a korai modernizmus, a Matisse-féle vadak és a (római) szecesszió világába, gyakran akvarellképekre emlékeztető, tényleg páratlan beállításokkal, amelyekkel szép lassan, finoman, de kivédhetetlenül kábulatot idéz elő a nézőben, aki e vonzó, ám egyre nyugtalanítóbb közegben szédelegve már tényleg akárhová követi a rendezőt – akár a józan ész határain túlra is. Ami szerencsés, hiszen pontosan oda tartunk.
Mivel a film minden lényegeset képnyelven közöl, a rendező Mimsy Farmert is szigorúan vizuális motívumként tologatja, akinek játszania így lényegében nem is kell, hiszen azonnal az arcára van írva mindaz, ami ehhez a rémálomvilághoz kell, és ami miatt (egyedi szépségén túl) annyira megszerették őt anno az olasz filmesek: a rendezett, kontrollált vonások mögött az idegrendszert repedésig feszítő, modern kori szorongás és zaklatottság – amit Dario Argento is ügyesen kihasznált korábban a Four Flies on Grey Velvetben. Szerepe szerint Mimsy egyébként egy Silvia nevű kémikus, de ezt egy percre sem lehet (vagy kell) elhinni, hiszen egészen nyilvánvaló, hogy (akárcsak, mondjuk, a Barillit is megihlető Hitchcock hősei és hősnői) nem a hétköznapok utcaszagú világából érkezett ide, hanem egyrészt az álmokat, vágyakat dajkáló moziuniverzumból, másrészt a tudatalatti dohos kamráinak mélyéről. Esetleg a nyúl üregéből, ahová Alice bemászott – nyilván nem véletlenül lapozgatják annyit a filmben a Lewis Carroll-regényt.
Míg a képi stílus és benne Mimsy Farmer kifejezetten egyedi és abszolút felejthetetlen élménnyé teszi a filmet, a többi réteg nem feltétlenül az eredetiségével tüntet: az elbeszélt történet lényegében ihletett Iszonyat/Rosemary gyermeke-kópia, pszichológiai thriller egy kevés giallofűszerrel és (csak az íze kedvéért) némi gore-ral megszórva – kár is több szót vesztegetni rá. Barilli is csak szimpla váznak tekintette, amire stabilan ráfeszítheti a festővásznát – aztán vár rá a végtelen.
Francesco Barillinek egyébként zseniálisan ortopéd karriert sikerült összehoznia magának a filmgyártásban. Főszerepet játszott Bertolucci Forradalom előttjében, megírta Umberto Lenzinek a kannibálfilm-divatot berúgó Il paese del sesso selvaggiót, aztán jött a Perfume 1974-ben, pár évre rá még egy utolsó, műfajilag szintén nehezen besorolható, kísértet(ies)házban bonyolódó, melegen ajánlott rendezés (Pensione paura), kis ez, kis az – majd idősebb korára inkább festőnek állt. Mi persze, a Perfume of the Lady in Black bódult hívei pontosan tudjuk, hogy valójában mindig az volt.