A közöny kozmogóniája – Alien (1979)

Film

A közöny kozmogóniája – Alien (1979)

A fősodorbeli filmiparban még ma is ritkának számít a jó kozmikus horror – az a fajta speciális rémtörténet, amely az idő és a tér távlatait mutatja meg úgy, hogy a néző a rettegésen felül még saját jelentéktelenségével is szembesül a megtekintés során. A filmstúdiók nem akarnak Lovecraft-adaptációkra pénzt áldozni, annak ellenére, hogy kritikailag elismert forgatókönyvírók és filmrendezők évtizedek óta próbálkoznak ezzel: a profitra hajtó nagyvállalatok egyszerűen nem engedhetik meg magunknak, hogy szórakoztatóipari produktumaik az emberiség létezésének érvényességét kérdőjelezzék meg. 

A Memory: The Origins of Alien (2019) című dokumentumfilmben világosan láthatjuk, hogy a problémára csakis a könyörtelen kitartás, a szerencse és (mondjuk ki) a stúdiók átverése jelenthetett megoldást, és azért elég beszédes, hogy a hetvenes évek Amerikájában mennyi kreatív alkotó ragaszkodott ahhoz, hogy elhatárolódjanak a szórakoztatóipar szélsőséges optimizmusától, az olcsó, egyszerű válaszokat kínáló, felejthető filmek létrehozásától. Ma is rácsodálkozhatunk, hogy Dan O’Bannon forgatókönyvíró és H. R. Giger festő találkozása (Lovecraft iránti rajongásuk lévén) mennyire valószerűtlennek tűnik, és hogy milyen kevés esély is volt rá, hogy víziójuk a filmvászonra kerüljön – mégis megtörtént, és így született meg minden idők legnagyszabásúbb kozmikus horrorfilmje, az Alien (1979).

A „kozmikus horror” címke megértéséhez Howard Phillips Lovecraft (1890–1937) életművéhez és definícióihoz kell visszanyúlnunk, egy olyan típusú horrorhoz, amelyben a szereplők felfoghatatlan dolgokkal szembesülnek, és senkire nem számíthatnak. Itt nem a szörnyek a legfélelmetesebb entitások, hanem amit képviselnek: a hideg közönyt, a végső felismerést, hogy az ember véges, létezése esetleges, csak egy porszem a kozmikus sivatagban, egy mellékes gondolat a táplálékláncban.

A Szukits-féle magyar Lovecraft-életműkiadás előszavában Kornya Zsolt is így fogalmaz: „Ezek a sokat emlegetett szörnyek – a személytelen kozmosz megszemélyesítései az írói síkon – valójában abszolút közönyösek; az egyes ember – sőt az egész emberi faj – semmiféle jelentőséggel nem bír számukra. És persze éppen ez bennük az iszonyatos; sokkalta iszonyatosabb, mint bármiféle szimpla gonosz lélek a keresztény kultúrkör naivan kétosztatú hiedelemvilágából.”

Az Alien-ben megjelenő fenyegetéseket ez az összegzés meglehetősen pontosan leírja. A szereplők olyan entitásokkal találják szembe magukat, amelyek közvetlenül nem akarják a vesztüket okozni, az elmúlás (mondhatni) szükségszerűen történik meg – a horror nem gonosztevők jelenlétéből eredeztethető, hanem az empátia és racionális ok-okozati rendszer hiányából. Az interpretációt megkönnyíti, hogy ezeket a fenyegető entitásokat könnyedén azonosíthatjuk a film antagonistáiként is.

Az első ilyen antagonista a címszereplő idegen lény, amelynek életciklusa elengedhetetlenné teszi, hogy a szereplőket gazdatestként használja. A lénynek itt (folytatásoktól és egyebektől elvonatkoztatva, Dan O’Bannon eredeti szándéka szerint) nincs eredetmagyarázata, teljesen háborítatlanul létezik, méghozzá az emberi fajtól függetlenül, és ha nem lenne ez a szinte esetleges találkozás, nem is jelentene veszélyt az emberiségre. Az idegen lény teljesen közömbös, nem kutatja fel a betolakodó szereplőket, nincs semmiféle morális indítéka, attól a pillanattól kezdve, hogy Kane (az első gazdatest) megbolygat egy tojást, az idegen lény a Nostromo teherszállító űrhajón találja magát, és a saját ösztönei, túlélési algoritmusai szerint kezd működni – ez pedig összeegyeztethetetlen az emberek túlélésével. Az idegen lényt a film sohasem ábrázolja dühösnek, acsargó állatnak, nem mutat semmiféle primitív érzelmet, sem kíváncsiságot, egész egyszerűen csak létezik, ahogy a létezése biológiai funkciók alapján definiálva van. Az idegen lény semleges természete miatt kiismerhetetlenebb, rejtélyesebb, mint egy valós indítékkal rendelkező személy, állat, akár gép – vagyis: félelmetesebb.

A másik közönyös entitás, amellyel szemben szereplőink itt tehetetlenek, az őket munkáltató cég, a vállalat, amely az űrszállítmányozókat a halálukba küldi. Megfigyelhetjük (illetve kifacsart módon érvelhetünk), hogy a cég sem nyilvánít ki gonosz szándékot, ezért közömbös fenyegetésként jelenik meg: nincs arca, nem lehet vele vitába keveredni, nincsenek érzelmei, és nem is egy személy – a cég egy olyan egregóra, ami előtt minden ember semleges, azok iránt semmit nem érez, és egyszerű matematikai képletként éri el, hogy az idegen lényt az űrhajóra juttassa: ha a legénység nem vizsgálja ki az idegen jeladást, elbukják az áhított prémiumot. Vagyis a szereplők megélhetése a tét (és újabb arctalan rémként felvillan a gazdasági létbizonytalanság), de a cég számára teljesen mindegy, hogy ők vagy mások teszik meg ezt a feladatot, mindenki egyaránt feláldozható. A cég maga is a kozmikus horror egy ágense.

Alien (1979) by Ridley Scott

Ash, a tudományos tiszt karaktere egy érdekes mediátor-szerep. Ő az egyetlen, aki mindvégig tudományos alapon cselekszik, kivéve, amikor a cég érdekeit kell szolgálnia. Ash nem közönyt mutat, látszólag ténylegesen kíváncsi, csodálkozó, talán még aggódik is Kane-ért, majd amikor lelepleződik, elárulja, hogy a legénység esélyeiről nem hazudhat, de együttérez velük. A cég tehát egy olyan karaktert helyez el a hajón, akiben mégiscsak van valamiféle empátia, de egy groteszk csavarban kiderül, hogy Ash nem ember, hanem android, tehát empátiája teljesen mesterséges, így nem lehet különb egy közönyös entitásnál, még akkor sem, ha másféle jeleket közvetít erről a szerepéről. Meghibásodása és erőszakos kitörése sem szándékszerűen történik, mindössze olyan esetlegességről van szó, amelyben az ember kerül a konfliktus rossz oldalára.

A végső közönyös fenyegetés pedig maga az űr, annak felfoghatatlan távlatai. Amikor a Nostromo legénysége megérkezik az idegen bolygóra, olyan ősi, idegen technológiát fedeznek fel, amelyre nem adhat senki magyarázatot (Ridley Scott és csapata nyilván ezt később megkísérli, ezzel aláásva az itt még hatásos misztériumot). Amikor a felfedezők észreveszik a fosszilizálódott, letűnt idegen civilizáció képviselőjét, egy pillanatra megsejthetjük az űr, az idő, a végtelenség és a vég koncepcióit, a kozmikus rémületet – nyilvánvalóvá válik ugyanis, hogy hiába fedezünk fel valami újat, az csak további kérdésekhez vezet, és a válaszokat semmiféle eszköz, módszer, megértési metódus nem fogja elhozni. Az azonnalira kell tehát koncentrálnunk, hogy a megkövült idegent valami belülről robbantotta szét. Máris újabb szédítő távlat: ha az emberiségnél ősibb és nagyobb civilizáció képviselői sincsenek biztonságban, vajon érdemes-e tovább kutakodni?

A bolygó és az űrhajó csarnokai a távolság és hatalmasság időbeli és térbeli szörnyeiként jelennek meg, olyan felfoghatatlan dolgokként, amelyek az ember vesztét okozhatják, pedig nem szándékuk ez: az embert mindössze a szkafander választja el az élettel összeegyeztethetetlen körülményektől. Amikor ezt a szkafandert az arcra tapadó parazita átszakítja, megértjük, mennyire törékeny a legfejlettebb technológia is, és amikor később ugyanez a lény savas vérével több emeletnyi padlót éget ki, még közelebbivé, fenyegetőbbé válik az űr maga is.

Amint az idegen lény elszabadul a Nostromo folyosóin, az űr felfoghatatlan nagysága megváltozik, és lehetetlenül kicsi, semmiféle menekülési útvonalat nem mutató térré zsugorítja össze a gigantikus űrhajót is. Távol mindentől, ami érthető és otthonos, a legénység izolációja kegyetlen felismerés. Míg egy Földön játszódó horrorban mindig ott a lehetőség, hogy a szereplő bevágódjon egy autóba és otthagyja a borzalmat, itt percről percre, áldozatról áldozatra kevesebb esély mutatkozik a túlélésre.

Az Alien társadalomtudományi olvasatokon felül sem válik üres, olcsó slasherré, illetve sci-fiként sem a tudományt kínálja megoldásként, hanem annak elégtelenségét tárja fel, megmutatja, hogy a kozmosz több, mint amennyit az ember minden eszközével és leleményességével el tud bírni, és hogy hiába érjük el egy interplanetáris civilizáció még mai ésszel is felfoghatatlanul magas szintjét, még így is lesznek a világegyetemnek olyan szegletei, amit nem érthetünk meg, és talán nem is érdemes megbolygatnunk.

Mert az űr végtelen, az űr közönyös, nem moralizál, nem hív kalandra, nem kínál kiutat, ott nem létezik gondviselés, de még tiltakozni sincs lehetőségünk borzalmai ellen: az űrben ugyanis senki nem hallja meg a sikolyainkat.

Olvasd tovább
Kattints ide a kommentekhez

Leave a Reply

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Még több Film

Vissza