A Mátrix egy prémium film.
Sokat nem tudtam róla, amikor tizenkettedik születésnapomra megkaptam a videokazettát, a híre miatt abban lehettem csak biztos, hogy valami különleges következik. A doboza a többi filmtől eltérően kék volt, ominózus hologramos matrica ragyogott az elején, a borító hátsó részén ott szerepelt a VHS-en ritkaságszámba menő werkfilmek ígérete, meg persze a zavarba ejtő zsánermegjelölés: cyber-kungfu-thriller (!). Nem tudtam, mi fog történni, azt sem, hogy miről szól a film, legfeljebb halovány benyomásaim voltak korai előzetesekről, hogy ebben a filmben talán folyékony emberek vannak (?).
Anyám aznap későig dolgozott — magányos, komor novemberi estén néztem meg először, így léptem be ebbe a plasztik noir misztériumba, és hát nem semmi volt az akkori élménykészletemhez képest. És tényleg, sok évente egyszer jön egy olyan blockbuster, ami indokolja a kazi tálalásában implikált prémiumságot (félúton a magabiztos fekete alapon piros logós Jurassic Park és megközelítőleg negyvenbillió extralemezzel érkező A Gyűrűk Ura között). A Mátrix egy amolyan mindenhonnan szemlélve markáns, összetéveszthetetlen stíllel bíró, nagy-nagy film.
Csakhogy a körülrajonghatósági tényezők hamar lekoptak róla, amikor végül beültem moziba a harmadik részre (sietősen előtte kivettem a tékából a másodikat) – később az Animátrix is csak azt erősítette meg bennem, amit ezek a folytatások tettek bizonyossá: a Mátrix egy egyszeri eset volt, Wachowskiék már csak jóformán marketinganyagokat gyártottak hozzá, grandiózus anime-akciófilmeket, amelyek újabb és újabb réteget pakoltak a meglévő formulára, de valami mégiscsak elveszett. Akkor még nem tudtam megfogalmazni, mi.
Én, a kétezres évek közepén: kiégett cinikus, akit filmes fórumokon világosítanak fel gigantikus fejű bölcsészsznobok arról, hogy de hát a Mátrix az semmi, az csak Platón, az csak Ghost in the Shell, az csak Grant Morrison, az csak John Woo, meg minden, összelopkodva, ő maga semmi, nulla, nihil. Nézegetem a prémium VHS-dobozomat, hát, azért volt egy jó menetünk, nem? És jönnek az üres évtizedek, amikor végre elfelejtem ezt a filmet.
De most? Ahogy érkezik egy sehonnan jött folytatás, ahogy mindenki hirtelen emlékezni kezd, hogy volt egy ilyen film, bevallom, újabban én is sokat gondolok rá. Mögöttem Platónnal, a Ghost in the Shell-lel, a The Invisibles-szel nézem friss szemmel a Mátrix – hogy is mondjam – gestaltját, cinefil okulárémat lassan leveszem, összehajtom, magam mellé teszem, és kimondom a kimondhatatlant.
Én láttam embert napszemüvegben falon futni. Nekem senki ne mondja, hogy a Mátrix identitása semmi. A Mátrix egy fantasztikus keveréke mindannak, ami a kilencvenes években underground közösségekben hip volt, a hong-kongi akciófilmektől kezdve a hackerkultúrán át az okkult konyhafilozófiáig minden. Hát hogy lehet mégis ennyi összedobált elemből valami markánsat, semmihez sem foghatót összerakni?
Megmondom, hiszen nem azért jöttem, hogy ne mondjam meg: a Wachowskiék az inspirációikat nem üresen, véletlenszerű egymásutániságban tálalják, mint amely hibába Tarantino túl gyakran esik, hanem egy organikusan kibomló, és (ami még fontosabb) koherens vízióban. Nem tudom, erre a koherenciára mi segít rá igazán, a remekül megválogatott zene- és hangzásvilág, az akkoriban még nem túl elterjedt, vagyis még ízléssel alkalmazott digitális színkorrekció, a vállaltan kínos szintre emelt menősködés a ruhatárral és a harci arzenállal, vagy hogy abban a szűk időintervallumban vagyunk, amikor vezetékes és mobiltelefonok együtt léteztek és varázslatosak voltak – mindegy is, a Mátrix világépítése összeáll, és stabilan úgy is marad egy egész filmre.
Ha erre még rátesszük az egyes elemek aprólékos kidolgozottságát, mint Jűn Vó-pheng koreográfiája, vagy ahogy megalkotják egy valóságban felvett város vagy belső tér hamisság-érzetét – minden snittben minden épület, szoba és statiszta furcsa módon fakó, steril, és ez is a film egy tudatos, remekül kivitelezett képi jellegzetessége. Ez a mű-érzet ráadásul nem is természetellenesen furcsa, mint mondjuk a későbbi részekben, itt még csak egy jól eltalált bizonytalanság-érzet készteti a tudatlan nézőt egészséges gyanakvásra, hogy itt valami nincs rendben.
Ezért választható le az első rész a többiről ilyen láthatóan-érezhetően: itt még a térbe vetett hitünk megingása vezet új terek felfedezéséhez, ami egy okkult rejtélynek tűnik (Morpheus? eső? tükrök?), az valójában csak beavatási kezdet – Keanu Reeves értetlen ábrázatára szabott zavarosság, egy kezdő a profik között, szorongás az ismeretlen előtt, küszöbön állás, és a többi. A Mátrix kiválóan adagolt fejlődéstörténet és remek ütemű akciófilm egy campbelli kiválasztott-narratíva mentén, újszerű világa miatt már-már kitölthette azt az űrt, amit sokan az első Star Wars óta éreztek. Az Erő rejtelmessége lecserélődik egy konstruált világ lehetőségeinek rejtelmességére, a birodalom arctalan fenyegetése helyére az ügynökök sokarcú fenyegetése lép, és így tovább.
Ha már itt tartunk, mondják, hogy egy sztori annyira jó, mint amennyire a gonoszai, hát, nem véletlenül durván emlékezetes Hugo Weaving és Joe Pantoliano vacsorajelenete, ezek itt elemi, önző vágyak manifesztációi, amiket még elemibb színészi energiával hoztak ezek a fantasztikus karakterszínészek filmvászonra, minden alakítás éppen akkora réteg campben megforgatva, ami ponyvás vagányságot ad a film szinte minden mozzanatának.
Nem elütni kívánom a folytatások esetlegesen jó jeleneteit, de hát minden felszínesebbnek tűnik egy ilyen gondosan, lassan, szeretettel alkotott világhoz képest – és ahogy itt körbejárom, igen, a Mátrix felfedezése sokkal izgalmasabb volt, mint a Mátrix dominálása a folytatásokban, Zion puszta említése erősebb volt Zion bemutatásánál, Neo felfoghatatlan képességeinek távlatába belegondolni izgatóbb volt, mint azt látni millió Smith ügynök ellen, és a többi. A Mátrix-nak nem az ötletei forradalmiak, hanem ez a nagysághoz való bátorsága és a részletekkel, inspirációkkal szembeni alázatossága. Pofátlanul lop, de amit elvesz, azt jó helyre, különleges kompozícióba teszi, nem?
Haver… a csávó éli a kis szürke életét, egyszer csak egy elhagyatott kúriában találja magát egy bőrszerkós varázslóval, aztán egy kádnyi takonyból szedi ki valami szedett-vedett sci-fi bagázs a még sci-fibb robotok karmai közül, és következő jelenetben már egy csarnoknyi zsernyákot mátrikszoznak szét őrülten szexi, szexi emberek, ez, ez, ez a film, száguld, fröcsög, zúz, annyira Y2K esztétika, mint semmi más, annyifelé húz, mégis egyben van, ne már – mondjuk ki bátrabban: a Mátrix tényleg forradalmi.
És ha másért nem is, valahogy úgy, mint a Terminátor 2 vagy a Jurassic Park – újszerű technológiákat alkalmaz ad hoc módon, és nem botlik bele, a szórakoztatást teszi központi tézisévé, nem az eszközt. Ez, hogy több tucat fényképezőgéppel komponálnak képtelennek látszó háromdimenziós állóképeket, lehetett volna óriási, ízléstelen gimmick, ami kilóg mindenhonnan (ahogy később máshol láthattuk), de nem, ez is jól áll neki, mint a többi hacukája. Sokoldalú és sokféleképpen olvasható (szimpla Heldenreise vagy transz-allegória, mindegy is), egyszerre enigmatikus és bombasztikus, igen, ezek a kvalitások elvesztek, vagy legalábbis felhígultak a későbbi részekben.
A negyedikkel szembeni elvárások talán épp emiatt érződnek óvatosnak – nekem nagyon úgy tűnik, senki nem vár újabb forradalmat, de talán remélünk valami jelentőséget neki, lesz itt valami izgalmas szubverzió, trükk, aha-élmény, hogy miért is érdemes visszatérnünk ebbe a már-nem-is-annyira mátrixos Mátrix-világba? Halvány déja vu lesz, vagy egy olyan különleges folytatás, amit a gyorsan kicsapott 2-3 sem mert meglépni? Legrosszabb esetben újabb marketing-folytatás jön, avagy nézed, jól szórakozol, de folyamatosan arra gondolsz, hogy inkább az első részt néznéd újra, miközben két pofára zabálod a kék pirulát.Tessék, talán így lesz egyre erősebb film ez az 1999-es fenomén, ami ennyi idő elteltével is rabul ejt – vagy ahogy a századvégi német filozófusok mondanák: du hast mich.