Ha azzal kezdem ezt a kritikát, hogy a DC Superhero Girls Teen Power (innentől DCSGTP) ideális kisgyerekeknek, de már tinédzsereknek nem ajánlanám, azzal némileg lenézem, ugye? Pedig ez igazából dicséret, és a játékban sincs azon túli ambíció, hogy pont annak látszódjon, ami: színpompás, egyszerű megoldásokkal operáló beat em upnak. Állítólag létezik egy, a játékkal azonos… Folytasd az olvasást
Érdekes jelenség, amikor egy-egy spinoff olyannyira népszerűbbé válik a már eleve népszerű alapsorozathoz képest, hogy végül a spinoff lesz az új brand, az eredeti pedig a feledés homályában marad. Ez a jelenség a japán szerepjátékoknál mintha gyakrabban fordulna elő – gondolom, ahogy a Nier szócska könnyebben megjegyezhető, mint a Drakengard, úgy a Persona is könnyebben… Folytasd az olvasást
A Miitopia, a 3DS egyik legnépszerűbb rpg-jének Switches remake-je, sőt, újraturbózása csalós kis eposz: az ember először azt hinné róla, hogy a Nintendo szociális kísérletének, az un. Mii-knek csak egyfajta tessék-lássék implementálása videojáték közegbe, urambocsá videojátékos utánlövés. Pedig messze nem így van: a Miitopia egy rendkívül élvezetes, még ha nem is túl mély szerepjáték, amely… Folytasd az olvasást
A játékokban újra és újra meghalunk, olyasmi ez, amit kollektíven elkönyveltünk a médium egyik jellegzetességeként – és nem tudom, nincs-e valami kínos abban, amikor olykor-olykor jön egy cím és megpróbálja megtenni ezt a narratíva részének. Sokféleképpen nem lehet megközelíteni ezt a témát, ugye. A Returnal mindent megtesz azért, hogy a sztorijába beleterelje az összes mechanikáját,… Folytasd az olvasást
Annak idején a Resident Evil 7 kapcsán rengeteg mondanivalóm volt családról, sorozatfáradásról, soft rebootokról, nyugati és keleti gondolkodásmódról, ám most, közvetlen folytatása, a Resident Evil: Village végén nem tudom, mit mondjak, vagy legalább is fogalmam nincs, hol kezdjem a belépést egy értő kritikába. Nem hiszem, hogy itt az értő kritika bármit is számít, de mondom… Folytasd az olvasást
Tokió, nyáron. Havazik. Egy apa védelmezi lányát furcsa, árnyékszerű lényektől. Tokió, nyáron. Havazik. Egy fiú védelmezi húgát furcsa, árnyékszerű lényektől. Melyik az érdekesebb nyitókép? Annak idején, amikor a Nier című játék először megjelent (2010-ben), kétféle verzióra szakadt: nyugaton mi megkaptuk az apa történetét, míg a japánok a testvér történetét követhették. A Nier két verziója: NieR… Folytasd az olvasást
Máig tisztán emlékszem, mikor anno megjelent ennek gigantikus közönségsikert, valamint számtalan hazai és nemzetközi elismerést besöprő cikksorozatnak az első epizódja, még csak remélni se mertem, hogy az azóta eltelt eonok alatt ilyen elképesztően hosszú utazásban lesz majd része a rovatnak, de mégis itt vagyunk. A pixelvadász visszavág ezennel elérkezett a jubileumi második részéhez, a különleges… Folytasd az olvasást
Nehéz bármi érdemit mondani a People Can Fly és a Square Enix új, nagyszabású sci-fi-akciójátékáról, az Outriders-ről. Minden mondat, ami eszembe jut, olyasmi, amit más játéknál már több százan leírtak. Mintha az Outriders beleszürkülne a nagy semmibe, mintha nem is igazán létezne, és mégis, mintha ez lenne műfajának (ennek a nyílt / online / tieres… Folytasd az olvasást
Van ez az Omega Force nevű fejlesztőcsapat a Koei Tecmo égisze alatt, akik tulajdonképpen évtizedek óta ugyanazt a játékot adják el, méghozzá az általuk felfuttatott „musou” zsánerben, amelynek különféle variánsai lényegében ugyanoda futnak ki: szaladsz a főhőssel és több száz képernyőn levő ellenfelet versz szét széles mozdulatokkal. Az Omega Force pedig hamar rájött, hogy ez… Folytasd az olvasást
A ’90-es évek közepén remek dolog volt videojátékosnak lenni. Nem csak a valós idejű stratégiai játékok és a first person shooterek kezdtek meg visszafordíthatatlanul megindulni, mint egy lavina, de még a klasszikus kalandjátékok is épp benne voltak az aranykorban. Történetének egyik legjelentősebb évét élte meg akkoriban a Sierra On-Line, a Lucasarts mellett a kalandjátékos műfaj… Folytasd az olvasást