Annak idején a Resident Evil 7 kapcsán rengeteg mondanivalóm volt családról, sorozatfáradásról, soft rebootokról, nyugati és keleti gondolkodásmódról, ám most, közvetlen folytatása, a Resident Evil: Village végén nem tudom, mit mondjak, vagy legalább is fogalmam nincs, hol kezdjem a belépést egy értő kritikába. Nem hiszem, hogy itt az értő kritika bármit is számít, de mondom akkor röviden, miért van ez: a Village egy olyan összefércelt, inkoherens, mindenhova kapkodó, mindent magába olvasztani akaró mű, amelynek minden apró szegmense különálló elemzést érdemelne. Mert így, egyben képtelenség értelmezni.
Előreszaladok: emiatt egyáltalán nem rossz a játék. Sőt. Egy szuszra vittem végig, majdnem minden pillanatát élveztem, azt pedig minimum igazolni tudom, hogy a Resident Evil sorozat szinte minden részéből emel át pozitívumokat. Ám amikor eljön az idő, hogy a sztori megmagyarázza, miért lehet egymás mellett egy vámpírcsalád, egy vérfarkas-kolónia, egy kísértetekkel teli ház és ipari mennyiségű gép (illetve, hogy hogyan is működik Ethan bámulatosan röhejes regenerációs képessége)… ott esik kicsit szét. Mert addig elröhögcsélsz rajta, mennyire őrült egy hullámvasút az egész, és rájössz, nem érdemes magyarázkodni. Nem működik. A Village a magyarázkodásba bukik bele végül.
De tudjátok mit? Ennek ellenére fenomenálisan jó. A felfedezés izgalma, a bejárható területek sötétsége, az őrült biológiai vészhelyzet még őrültebb beleplaccsanása a minden eddiginél rusztikusabb és gótikusabb miliőbe… ragyogóan, nevetségesen, töményen szórakoztató. Igen, az akciódúsabb részekhez húz a szíve, a humorhoz dörgölőzik inkább, mint a félelemkeltéshez, inkább groteszk, mint összeszedett, de ízig-vérig Resident Evil.
Megint csak a család tematikájára ugrik a magyarázat: tekintsük magát a sorozatot is családnak, vannak tagjai, akiket ki nem állhatunk, vannak, amelyek igazán kedvesek a szívünkhöz, van olyan is, akiről fogalmunk nincs, mit keres ott, de a vér, a sorozatot működtető DNS összeköti mindet. Ethan Winters betolakodása ebbe a Biohazard-famíliába nehézkesen indult, most viszont kompetens, nagyon kedvelhető, egyedi Resi-protagonistává avatja fel magát, és ahogy az ő története, úgy a nagyobb események körülötte is elkezdenek gyökeret verni a régebbi, mélyebb Umbrella-lore-ban, visszatérünk a teljesen elszállt militarista biomutyihoz is. Ám ahogy a többi Resident Evil-rész, úgy a Village is merészen járja a maga útját, szemernyit nem foglalkozik azzal, hogy csak tovább komplikálja az amúgy is követhetetlen narratívát.
Akár kiegyezünk ezzel, akár nem, a sztorinak és úgy az egész prezentációnak (szerencsére) marha nagy tétje nincs, mert a játékmenet minden pillanata gazdag, változatos és rétegelt, a téli atmoszféra is telitalálat, a bejárható terek részletgazdagok és lenyűgözőek. A négy nagy főellenség négy különböző horrortematikájú területre és hangulatba visz minket: Dimitrescu a vámpírirodalom és a gótikus regények világát képviseli, a Beneviento-ház a kísértetmesék és pszichológiai horrorok birodalma, Moreau nyálkás-malmos területe a mocsári és vízi szörnyek világát idézi, Heisenberg pedig a komor, indusztriális, Tetsuo– és mindenféle kiborgos filmek elborult sci-fis vízióját valósítja itt meg. Az ötödik nagy toposz pedig a közép-európai farkasemberes őrület, amely a különböző területeket összekötő (és címszereplő) román falu sajátossága. A problémákat pedig szokás szerint egy valami eredményezi: valami elcseszett mutációs ragály, ami különféle karakterekből, különféle komponenseken keresztül más-más testi és személyiségbeli torzulást vált ki.
Hogy jön a képbe Ethan Winters? Elég annyit elárulni, hogy a játék eleji boldog családi pillanatok borzalmas titkot rejtenek, nem teheti meg, hogy ne vegyen részt a buliban – Chris legnagyobb bosszúságára. Ez egy személyes sztori, viszont a személyessége az, ami elveszik ebben a nagy káoszban, egészen olyan, mintha utólag próbáltak volna szívet tenni ebbe a frankensteini szörnybe, ami végül a Resident Evil: Village lett… hát nem egészen passzol, nem egészen az övé, de most mit mondjak… értékelem a szándékot?
Próbáljunk meg nem túl sokat gondolkodni ezen, mert a Village nem az a játék: nem kell gondolkodni a fejtörőkön, az erőforrás-takarékoskodáson, a sztori, semmin, teljesen áramvonalasított blockbuster, simán megy, bár az is lehet, hogy én szoktam már túlságosan hozzá ahhoz, hogyan is működnek ezek a játékok. Első percekben nehézkesen indulsz, minden ellenfél valamiért el tud kapni, bicegsz és pánikolsz… néhány órával később pedig úgy szaladsz el mindenki mellett / mindenkin keresztül, hogy ők kérnek elnézést. A játék végén feloldható bónuszok teszik egyre feszesebbé az újabb futamokat, de ha nem vágyunk erre a klasszikus újrajátszós ritmusra, még mindig ott a régi jó Mercenaries mód, ha többet akarunk a jóból.Szóval egy biztos: a Village is családban marad, még akkor is, ha nagyon távoli rokon.