Van ez az Omega Force nevű fejlesztőcsapat a Koei Tecmo égisze alatt, akik tulajdonképpen évtizedek óta ugyanazt a játékot adják el, méghozzá az általuk felfuttatott „musou” zsánerben, amelynek különféle variánsai lényegében ugyanoda futnak ki: szaladsz a főhőssel és több száz képernyőn levő ellenfelet versz szét széles mozdulatokkal. Az Omega Force pedig hamar rájött, hogy ez a megközelítés mindenfajta franchise-ban működik, a Dragon Quest-től kezdve a Zeldá-ig, és tulajdonképpen ez lett a Dynasty Warriors fejlesztőinek legérdekesebb heppje – hányféleképpen lehet a játékukat tálalni, hány nagyobb brandhez lehet odacsapódni egy kaszabolós spinoff erejéig?
Na most, a korabeli Disney-adaptációk mintájára lehetnének az Omega Force játékai is középszerű, felejthető mellékvágányok, de a helyzet szerencsére árnyaltabb: mindent megtesznek ugyanis, hogy tökéletesen idomuljanak apró manírokban, stílusjegyekben és igényességben a megcélzott játékhoz – a Dragon Quest Heroes például egyáltalán nem az a felfedezős, körökre osztott nagy RPG, de minden másban tökéletesen képezi le azt a világot, közben pedig színtisztán szórakoztató akciót kínál. Most a Persona 5 Strikers teszi ugyanezt a Persona 5-tel.
A Japánban már hónapokkal ezelőtt (Persona 5 Scramble néven) megjelent játét lényegében kettős célt szolgál: egy izgalmas belépőt egy komplexebb, nagyobb RPG felé, de leginkább mégis azokhoz szól, akik már nyomták a Persona 5-öt, vagy annak újabb, Royal variánsát. A világ, a szereplők, a stílus ugyanaz – markáns, színes anime-tálalás, vad geometriai alakzatokkal előugró menük, jazzes-funkos-rockos soundtrack, franciakártyás névadási motívumok, ezek mind-mind együttesen alkotják a Persona 5 személyiségét (ez angolul szóvicc lett volna).
Aki viszont nem ismeri az alapjátékot, egy kicsit talán elveszve érzi majd magát, mert a Strikers a Persona 5 eseményei után játszódik néhány hónappal. Viszont remekül összefoglalják a téteket az elején, gyors skiccekben megismerjük főhősünket, Joker-t, a tolvajbandát, a cicót meg a Metaverzumot – korábbi Persona-részekhez hasonlóan itt is van egy kvázi nappali / éjszakai bontás a normális japán tinédzserélet és az fantasy-átzuhanás között. Az a nagy gimmickje a szériának, hogy különféle kapcsolatrendszereket kiépítő, iskolás életet kell élnünk, miközben pörögnek a konkrét dátumok (a tevékenységek pedig előremozdítják a napokat), ám ha eljő a sötétség és megremeg a CRT-kijelző, kesztyűt-köpenyt-maszkot fel, és jön a kőkemény weird fantasy JRPG.
Itt ez annyiban módosul, hogy kevesebb hangsúly van a már-már visual novelekre hajazó banális hétköznapon, nagy jelentősége nincs a döntéseinknek, viszont ennek ellenére a nyakunkon maradt az egész, méghozzá fárasztó mennyiségben. Szerencsére legalább azon nem kell feszengenünk, hogy a dátumos időkorlátok miatt bármiről is lemaradnánk. A Strikers egy áramvonalasított, leegyszerűsített változatát kínálja ennek a rendszernek, ami pedig a kártyalap másik oldalát illeti, a körökre osztott JRPG-ből szintén egy pörgős-fröcsögős akció kerekedett. És működik is, mint minden Omega Force-spinoff… de ezúttal nekem kevésbé.
Az egyik nagy problémám, hogy a Persona 5-ből hozott rendszerek mennyisége itt valahogy kínosan akadékoskodik. Ugyanez igaz az ott remekül passzoló kezelőfelület-gimmickekre is. Mivel a kezelőfelület óriási, túlstilizált elemei a valósidejű harcok közben is ott lebegnek a szemünk előtt, maguk a harcok is nehezebben olvashatóak, a szabad mozgás is klausztrofóbbá válik, és a sok stíluselem inkább zajossá, mintsem elegánssá teszi a látványt. Az objektívánkat kijelző panel például a képernyő egykilencedét eltakarja, ahogy a minimap is, karaktereink portréi pedig csaknem a bal alsó sarok 20%-án terpeszkednek. Ha ehhez még hozzáadjuk, hogy ellenfeleink feje fölött nem csak egy diszkrét HP-csík, hanem hatalmas szívecske jelzi az életerőt, máris kirajzolódik, mennyire elnyomja a kezelőfelület a játék valódi tereit. Nem mintha sok látnivaló lenne, a játék grafikailag valahogy mintha másfél generációval korábbi szintet célozna meg (jó, a Persona 5 PS3-ra is kijött), és valahogy nem egészen idomul egy 2021-es szinthez, pláne nem teljes áron.
A tennivalók mennyisége, a harc- és karakterrendszer mélysége némiképp árnyalnak ezen, mivel feladatok és gyűjtögetnivalók milliárdjaival halmoz el a játék, és természetesen a címbeli perszónák (idézhető szurrogátumok? avatárok?) összeszedegetése, szintézise és felfejlesztése is eltart egy darabig. Így hát mennyiségileg éri meg az árát, mondjuk, de egyébként? Nem is tudom. Ebben a pillanatban az az érzésem, hogy egyáltalán nem hozza mondjuk egy Dragon Quest Heroes dinamikus totalitását, de ez a véleményem nyilván még változhat, amikor órák tucatjai után beesek majd a végjátékba.
Most viszont zavart, hogy megmaradtak a visual novel-jellegű részek, ráadásul ilyen mennyiségben, bár a minőségi anime-betétek és a remek karakterpillanatok miatt talán mégis van ennek némi értéke. Valahogy arra vártam, hogy az akcióra fókuszálunk, de az meg itt mintha erőtlenebb, érdektelenebb, vagy talán súlytalanabb lenne. Talán a kontextuális akciók miatt érzem egy kicsit távolibbnak, talán a grafikai stílus lök le az intenzitásról, de valahogy most mégsem tökéletes a két világ fúziója.
Mindenesetre, ha csak a prezentációt tekintjük, ez egy elég korrekt kiegészítése a kedvelt szerepjátéknak, és nyilván a rajongók minden morzsának örülnek – szerencsére több ez egyszerű morzsánál. A Persona 5 Strikers nem egy olcsó, összecsapott fanservice pénzlehúzás, látszik, hogy beleraktak mindent, amit bele lehet egy ilyen jellegű játékba rakni. Akinek tetszett a Persona 5, az itteni börtönös behatolások és utcai mászkálások visszaviszik abba a hangulatba, viszont ha egy önállóan értékelhető, saját lábán megálló Omega Force akciójátékként kellene értékelnem, lehetséges, hogy már nem működne a dolog.
Röviden annyit javasolnék, hogy aki most ismerkedne a Persona 5-tel, ne itt kezdje, de talán még a rajongók is várják meg az első akciót, mert bár minőségi kiegészítésnek tekintem, mégsem érzem, hogy megéri a teljes árat.