Érdekes jelenség, amikor egy-egy spinoff olyannyira népszerűbbé válik a már eleve népszerű alapsorozathoz képest, hogy végül a spinoff lesz az új brand, az eredeti pedig a feledés homályában marad. Ez a jelenség a japán szerepjátékoknál mintha gyakrabban fordulna elő – gondolom, ahogy a Nier szócska könnyebben megjegyezhető, mint a Drakengard, úgy a Persona is könnyebben tapad, mint a Shin Megami Tensei III: Nocturne HD Remaster Featuring Dante from the Devil May Cry series™.
Aki tehát az utóbbi években Persona-rajongó lett, nyilvánvalóan érdeklődéssel fogadja ezt az obskúrus DMC-mémekből ismerős, régi-de-ismét-új részt, amelynek kiadási története is kellően kacifántos, hogy inkább ne is menjünk bele. Elég annyit tudni, hogy a Shin Megami Tensei III: Nocturne egy PS2-es játék a (Digital Devil Story) Megami Tensei sorozatból, és a most megjelent felújított változata alig tesz lépéseket, hogy bármit is modernizáljon rajta: a nagyobb felbontás és stabil képsebességet leszámítva minden kellően retrónak érződik rajta – beleértve, hogy a már eleve fix személyiségű ismerőseinket is külön-külön el kell nevezni. Még menteni sem enged az első negyven percben, miközben adagolja az expozíciót amolyan visual novel keretben.
Igen, ez egy klasszikus JRPG-nek indul, egyszerre mindent, nevek, koncepciók, démoni erők káosza fogadja a játékost. Tini főhősünk egy kihalt kórházba érkezik, hogy meglátogassa tanárát, minden csendes, hűvös, csaknem Resident Evil-re emlékeztető hangulat uralkodik, még a kameranézet is fixre vált az egyes szobákban. A jelek arra utalnak, hogy valami nagy gonoszság zajlik éppen – ki is derül, hogy egy démoni szekta mesterkedik a világvége elhozatalában, és ahogy a kórházban bolyongunk, rá is találunk tanárunkra, aki ebben részt is vesz.
Nem csak szemtanúi lehetünk itt tehát az apokalipszisnek, a világot hirtelen elárasztó démonok és holt lelkek ugyanis főhősünket is behúzzák a tutiba, és démoni erőkkel ruházzák fel. Ez részben kommunikációs képességet jelent a démoni világgal, részben varázserőt biztosít főhősünknek, akiben egy belső démonparazita is növekszik folyamatosan. Felvehető társaink is hasonló démoni lények, akik átalakulhatnak, és ahogy nevelgetjük és menedzselgetjük őket (a Personákhoz hasonóan), különféle harci bónuszokat kapunk, ugyanis nem sokkal a démoni erők megszerzése után megkezdődik a klasszikus random csatás, körökre osztott JRPG része is a dolognak.
Az egész egy teljesen szabvány darab a zsáneren belül, viszont felejtsük el a Persona energikus, joviális hangulatát – a Nocturne igazi 2000-es évekbeli nu-metal elborultságot, Twin Peaks-re emlékeztető szorongó víziókat, kilátástalan ürességet tár elénk a szétcsapott Tokió és az egykor ismerős utcákkal összefonódó démoni másvilág metszetében. Különféle nagy hatalmú, furcsa entitások bukkannak fel és rejtélyeskednek éppen annyit, hogy valamiféle kíváncsiság vigyen minket előre.
Ebben a posztapokaliptikus Tokióban a luciferi behatások mellett gnosztikus okkultizmus és buddhista koncepciók is előjönnek, de esküszöm, nem egyszerű követni, mi a franc történik úgy igazából – legcélszerűbb csak engedni, hadd történjenek a dolgok, és inkább hangulati elemként értelmezni mindazt, amit a játék cselekmény- és karaktermélyítésként próbál összefércelni. A Nocturne ugyanis a hangulatban jeleskedik igazán, többek között (a szintén Persona-sorozatot jegyző) Meguro Sódzsi zenéinek köszönhetően, de olyan elemek is, mint csendes főhősünk passzivitása is egészen nyomasztónak tudnak hatni. Viszont az atmoszféra mellett nem igazán érzékelek kimagasló vonzerőt ebben a játékban (leginkább csak a mostanában fellendült PS2-es mániámnak kedvez), valahogy nem akar elkapni.
A történet részleteiben hatásos, egészében zavaros, a játékmenet a démonfúziók, nevelgetés és a mi világunk / nem mi világunk közötti panorámát leszámítva elég érdektelen, maga a navigáció is (jobb szó híján) primitív, hasonló folyosók gabalyodnak még hasonlóbb folyosókba, és a várostérképen sem jobb a helyzet. Egyedül az ellenfeleink érdekesek, de őket is meg lehet unni, ahogy százával csapkodjuk le őket, hogy egy-egy újabb, szintén nem túl érdekes képességet kapjunk.Van itt egy remek művészi koncepció, részleteiben érdekes és markánsan hideg, különös világ, abban pedig egy három generációval ezelőtti szabvány JRPG-rendszer – mai fejjel képes volt meglepni mondjuk a Rogue Galaxy és a Persona 4 is, de itt nem érzem a varázslatot. Talán ahogy majd mélyebbre megyek, a dolgok változnak, állítólag rengetegféle befejezés vár minket, ki tudja, de egyelőre inkább csak kuriózumként tudok rá tekinteni, nem pedig olyasvalamire, aminek az élményét aktívan várom, amikor nem vagyok benne. Szóval… ínyenceknek inkább.