Érdekes jelenség, amikor egy-egy spinoff olyannyira népszerűbbé válik a már eleve népszerű alapsorozathoz képest, hogy végül a spinoff lesz az új brand, az eredeti pedig a feledés homályában marad. Ez a jelenség a japán szerepjátékoknál mintha gyakrabban fordulna elő – gondolom, ahogy a Nier szócska könnyebben megjegyezhető, mint a Drakengard, úgy a Persona is könnyebben… Folytasd az olvasást
A Miitopia, a 3DS egyik legnépszerűbb rpg-jének Switches remake-je, sőt, újraturbózása csalós kis eposz: az ember először azt hinné róla, hogy a Nintendo szociális kísérletének, az un. Mii-knek csak egyfajta tessék-lássék implementálása videojáték közegbe, urambocsá videojátékos utánlövés. Pedig messze nem így van: a Miitopia egy rendkívül élvezetes, még ha nem is túl mély szerepjáték, amely… Folytasd az olvasást
A játékokban újra és újra meghalunk, olyasmi ez, amit kollektíven elkönyveltünk a médium egyik jellegzetességeként – és nem tudom, nincs-e valami kínos abban, amikor olykor-olykor jön egy cím és megpróbálja megtenni ezt a narratíva részének. Sokféleképpen nem lehet megközelíteni ezt a témát, ugye. A Returnal mindent megtesz azért, hogy a sztorijába beleterelje az összes mechanikáját,… Folytasd az olvasást
Tokió, nyáron. Havazik. Egy apa védelmezi lányát furcsa, árnyékszerű lényektől. Tokió, nyáron. Havazik. Egy fiú védelmezi húgát furcsa, árnyékszerű lényektől. Melyik az érdekesebb nyitókép? Annak idején, amikor a Nier című játék először megjelent (2010-ben), kétféle verzióra szakadt: nyugaton mi megkaptuk az apa történetét, míg a japánok a testvér történetét követhették. A Nier két verziója: NieR… Folytasd az olvasást
Máig tisztán emlékszem, mikor anno megjelent ennek gigantikus közönségsikert, valamint számtalan hazai és nemzetközi elismerést besöprő cikksorozatnak az első epizódja, még csak remélni se mertem, hogy az azóta eltelt eonok alatt ilyen elképesztően hosszú utazásban lesz majd része a rovatnak, de mégis itt vagyunk. A pixelvadász visszavág ezennel elérkezett a jubileumi második részéhez, a különleges… Folytasd az olvasást
A ’90-es évek közepén remek dolog volt videojátékosnak lenni. Nem csak a valós idejű stratégiai játékok és a first person shooterek kezdtek meg visszafordíthatatlanul megindulni, mint egy lavina, de még a klasszikus kalandjátékok is épp benne voltak az aranykorban. Történetének egyik legjelentősebb évét élte meg akkoriban a Sierra On-Line, a Lucasarts mellett a kalandjátékos műfaj… Folytasd az olvasást
Az egyik kedvenc toposzom harcművészeti filmekben, amikor a főhős és az antagonista is teljesen más, de markáns, felismerhető harci stílust képviselnek, így csapnak össze, mindvégig hűen a saját képességeikhez és a választott forma szabályrendszereihez. Szeretem még a barátságos harcokat is, a nakama-koncepciót, a shounen-struktúrát, a JRPG-s világmegmentés felé vezető utat, a folyamatos belső kétkedést és… Folytasd az olvasást
Az van, hogy a Dragon Quest XI S csak azért nem lehet nálam az év játéka, mert már 2018-ban is az volt. Ez a gond a videojátékokkal, annyiféle verzióban csapkodják az ember után, hogy gyakran lekövetni is lehetetlen, de a Dragon Quest XI az a cím, amelynek minden új kiadására szívesen rácsúszok, pedig az elmúlt… Folytasd az olvasást
Az Immortals – Fenyx Rising (eredetileg Gods and Monsters volt a címe, csak épp a Monster energiaital gyártói perrel fenyegették meg a Ubisoftot, akik erre, farkukat-nyakukat behúzva adtak a játéknak egy új, rettenetes címet) a Nintendo 2017-es majdnem-remekművének, a Zelda: Breath of the Wild-nak a pofátlan esztétikai és játék-mechanikai koppintása. Na most ha ez nem… Folytasd az olvasást
Jobb az elején tisztázni: nem vagyok sem szakértője, sem rajongója a Call of Duty sorozatnak, tehát a részrehajlási szélirány a cikkben így kezelendő. Viszont mentségemre, szökőévente (és hoppá, szökőév is van), még ez az évente kitoccsantott, látványos csomagolópapírba szeletelt, rövid lejárati idejű, harminc dekányi militarista propaganda is képes valami olyan mutatni, amire felfigyelek – idén… Folytasd az olvasást