Tégla vs Gombóc: Puyo Puyo Tetris 2

Gémz

Tégla vs Gombóc: Puyo Puyo Tetris 2

Az egyik kedvenc toposzom harcművészeti filmekben, amikor a főhős és az antagonista is teljesen más, de markáns, felismerhető harci stílust képviselnek, így csapnak össze, mindvégig hűen a saját képességeikhez és a választott forma szabályrendszereihez. Szeretem még a barátságos harcokat is, a nakama-koncepciót, a shounen-struktúrát, a JRPG-s világmegmentés felé vezető utat, a folyamatos belső kétkedést és harci fejlődést, ahogy a főhős egyre erősebb ellenfeleket tesz parkolópályára vagy állít maga mellé. Tudjátok, mint a The Queen’s Gambit-ben.

Na, hát tt ez a kis játék, amiben mindez gyönyörűen megjelenik. Amikor a Puyo Puyo Tetris 2 kritikájára vállalkoztam, nem gondoltam volna, hogy képes leszek beilleszteni az Epik arculatába, de lássatok csodát, az elvárásaimmal szemben még ebben is van sztori (karakterek, intrikák, szövetkezések, kétvilági kataklizma), de mégis a központi mechanika, az akció a lényeg, a megállíthatatlanul stílusos kétféle ágazat összecsapása, a Puyo Puyo és a Tetris végső harca. Két külön játék, mindkettő a saját szabályrendszerében, egymás ellen. Legendás.

Hogyan is néz ki ez? Nos, adva van egy rém cukorfalat visual novel keret, amelyben egy világtérképen araszolunk előre. Minden pályát keretbe vág egy vicces / feszült dialógus a következő ellenfelünkkel, és jön a meccs – a képernyő egyik oldalán az egyik puzzle, a másik oldalon a másik, tiszta sor. Ha valaki esetleg nem ismerné ezeket: a Tetrisben négyzetekből összecuppantott geometriai alakzatokat tekergetünk, hogy egy vagy több sort kirakva romboljunk, míg a Puyo Puyo legalább négy egyforma kis ragacsos gömböc kirakásából tüntet el blokkokat. És persze kalkuláljuk előre, hogyan lehet a legnagyobb kombót összedurrantani a magasabb pontszámért.

De hogy lesz a magányos kirakósdiból kompetitív harc? Egyszerű: nem a pontszámra koncentrálunk, mert a kombók bizony a másik oldalra dobálnak mindenféle bosszantó akadályokat, tehát mi is hiába tervezzük meg a kacifántos négysoros villantásunkat, ha az ellenfél gyorsabb. És mondjak valamit? Az egész rohadt nagy fun. Jön erre egy elég dinamikus flavor-narratív réteg azzal, hogy a karakterek meccs közben üvöltik, hogy TETRIS!, miközben mindenféle Dragon Ballos effektussal lézerszétrombolják a másikat, visít mindenki, alatta megy a cincogi zene, hát így váó.

Persze, csak ennyi, végül is, nem is áll szándékomban többnek mutatni, de amit már-már viccből vállaltam be, igazából teljesen meglepett, mennyire jól működik, és hogy mennyire tartalmas ehhez képest. Van egy egészen kegyetlenül hosszú sztorimód a világtérképpel (Adventure Mode), ahol egyébként mindenféle skilleket szintezhetünk a nagyobb fejezetvégi összecsapásokhoz. Itt nem csak a haladás, de az egyes pályák „háromcsillagozása” is szempont lehet a bátrabbaknak. Ezen felül mindenféle árkádos mód is van, és talán az a legjobb, hogy két kontrollerrel mehetünk egymás ellen egy képernyőn, de ha ez nincs, ott az online is.

Bárki, aki a Yakuza-játékokban órákat képes elverni a minijátékokra (valljátok be, na), ezen a SEGA-őrültségen is nagyokat fog szórakozni. Nem mondom, hogy teljes áron a legelemibb vétel így az ünnepek előtt, de meglepően szórakoztató, elegáns és stílusos kis puzzle-fighter. Mik nincsenek, nem igaz?

Olvasd tovább
Kattints ide a kommentekhez

Leave a Reply

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Még több Gémz

Vissza