Jobb az elején tisztázni: nem vagyok sem szakértője, sem rajongója a Call of Duty sorozatnak, tehát a részrehajlási szélirány a cikkben így kezelendő. Viszont mentségemre, szökőévente (és hoppá, szökőév is van), még ez az évente kitoccsantott, látványos csomagolópapírba szeletelt, rövid lejárati idejű, harminc dekányi militarista propaganda is képes valami olyan mutatni, amire felfigyelek – idén például az, hogy ezúttal a sorozat a nyolcvanas évekbe hív minket. A Call of Duty: Black Ops Cold War végre egy erős hangulatú hidegháborús, napszemüveges-dohányfüstös, cinikus-laza kampányt ígér, meg persze a többi adalékot, amiről a sorozat ismert.
Szóval azért volt remény arra is, hogy én ezt a játékot (ha mást nem is, a kemény négy órás kampányt) élvezni fogom, és rögtön az elején el is kezdi hozni a vonzó elemeit, a vad zenékre bevágott tévéhíradókat, a nagypofájú társainkat, a látványos díszleteket, az azonnali akciót, ami egyébként alap PS4-en is is olyan tükörsima, mint az arcszesz-szagú, frissen borotvált katonaarc. Aztán rájövök, hogy valójában semmi extra, megint.
A pályák (2020-as elvárásaimhoz képest) szokatlanul lineárisak és szkripteltek, minden szabad mozgástér illúzió, és ami külön meglepett, hogy nem az akció tölti ki a kampány nagy részét, hanem, franciásan mondva, a pofázás. Te jó ég, FPS-ben még nem láttam ennyi sétálást és dumcsizást, ami még hagyján, de a párbeszéd is olyan fülsértően semmilyen és otromba, hogy én éreztem magam rosszul. Maga a sztori tipikus hidegháborús katyvasz, röpködnek a KGB, CIA, MI6, Moszad terminusok, és érdekes módon mi is kiválaszthatjuk a hátterünket (nemünket, bőrszínünket, stb.), de mindig „Bell”-ként hivatkoznak ránk, már amikor Bell-t irányítjuk. Szóval így csöppenünk bele egy vad menetbe az iráni túszválságból a szovjetek ellen telepített neutronbombákon és agymosáson (!) át mindenféle kémhálózatokig, miközben egy Perseus nevű antagonistát hajkurászunk, és hát huh, sok sikert az odafigyeléshez.
Hiába a vagány külső, a gazdagon tálalt narratíva, társaink többnyire a lehető legüresebb macsó (de ilyen tizenötéveseknek szóló) dumát nyomják, amiben a karakterépítés helyett nyegle expozíciót kapunk csak. A pozitívum és újdonság itt legfeljebb díszletek és hangulati elemek szintjén érződik, illetve a pályák változatosságában (berlini éjszakák, vietnámi dzsungel, szovjet tél, és a többi).
Alapvetően itt nem kell különösebben mást várni, mint a többi részben, hol kielégítő, hol fárasztó az egész. Van ez a hülye szokásom, hogy felnyomom a legmagasabb nehézségre, mert ott szokott megmutatkozni az összes design-hiányosság: nem teljesen siralmas a helyzet, mert a helyezkedés és fedezék fontos, használnunk kell az eszköztárat rendesen, de hamar kiismerhető, az AI pedig jóformán hagyja magát leteríteni. Mondjuk így, oké, meh, el lehet vele lötyögni. A kampány erénye viszont, hogy végre vannak érdemi gyűjtögetnivalók (bizonyítékok), amelyekkel új mellékküldetéseket és információkat oldhatunk fel. Az egyik legérdekesebb újdonság, ahogy kihallgathatjuk a kiszemelt célpontjainkat, de ki is végezhetjük őket (feleletválasztós cucc), és a személyiségünk meghatározza a játékosprofilunkat is (a perkek is személyiséghez kötöttek).
A kampányról tehát ennyi, nem túl hosszú, nem túl érdekes, itt-ott bedob valami újítást, de azért papírforma, és a papír is elég régi. Mivel nem vagyok egy nagy online lövöldizátor, a többjátékos módot inkább nem műelemezném (pedig talán ez lehet a széria fő vonzereje), de van új játékmód (Fireteam) és jó pont, hogy a progresszió összeköthető a Warzone-nal. Lenyomtam egy-két meccset, de nekem ez csak üres izgalmakat kínál. Van még a Zombies játékmód, ami tartalmazza a szintén zombis, de árkádos, felülnézetes Dead Ops-t, mindkettő ezúttal meg van fűszerezve némi 80-as évekbeli retro díszítőelemmel. Ezek valamivel jópofábbak, mint a sima multiplayer, de valamiért nagyon nehezen találtam meccset.
Akárhogy is, így együtt ezek egy egész vállalható pakkot nyújtanak annak, aki befizet rájuk, őszintén szólva, nem látom, hogy miért ne érné meg annak, aki a széria rajongója. Attól sem kell megijedni, hogy milyen hatalmas méretű a játék, ugyanis képes végre modulárisan telepíteni magát (a kampányt három részletben, és a többi játékmódot is külön), így végre nem terpeszkedik a gépén több száz gigabájtnyi szemét annak, aki csak egy részével akar játszani.
Még akkor is, ha (még mindig) nem teljesen hozzám szól, a Call of Duty: Black Ops Cold War egy kellően tisztességes keresztgenerációs címnek tűnik, ami nem csak arra képes, hogy az új generációs konzolokon izmozzon, de a régieken is gyönyörű, többnyire hozza a hatvan képkockát, meg minden. Így lényegében egy korrekt, látványos, de sajnos nem túl érdekes akciójáték(gyűjtemény), amit a következő rész megjelenése idején valószínűleg rég el fogunk felejteni, ahogy az már lenni szokott.