Az Ori and the Blind Forest minden idők egyik legjobb metroidvaniája, és a 2010es évek egyik legemlékezetesebb játéka, úgy általában. Úgyhogy a pedigré, amelyhez a folytatásnak, a Will of the Wispsnek meg kellett felelnie, kötelez. A játék nem okoz csalódást, sőt: jómagam 2020 legjobb játékának tartom még most is, úgyhogy a napokban megjelent Ori Collection… Folytasd az olvasást
A Metroid-sorozatot kétfajta igényből hegesztették össze. Egyrészt a Nintendo szeretett volna a nyolcvanas évek közepén valami Alien-szerűt a piacra dobni, de semmi vadat, az élmény legyen csak nintendósan családbarát, a bimbózó imidzsükhöz igazított horror-light. Másrészről meg a (japánokat) zavarba ejtően sikeres Mario Bros formuláját akarták variálni, a platformjátékok megoldásait illeszteni bele egy olyan, titkokkal teleszórt… Folytasd az olvasást
A Far Cry olyan mint Thanos, “elkerülhetetlen”, az életünk szerves, vissza-visszatérő része, akár a villanyszámla. Megváltó-szimulátor, amely egyszerre joviális és véresszájú, a multimédia egyetlen olyan terméke, amely évről évre a nyugat kezébe képes adni azt a hatalmat, amelyről mindig is álmodozott: a fasiszta diktátorok kiírtásának lehetőségét (a valóságban éppen hogy hatalomra segíti őket, de erre… Folytasd az olvasást
A Deathloop az Arkane Studios legjobb ötleteinek újrahasznosított és újrahegyezett, a Preyből meg a Dishonored-sorozatból átemelt, kilúgozott gyűjteménye, csecse-csatarendbe állítva egyetlen játéknarratívai idea megtámogatására. Amit korábban felesleges firlefrancok vettek körül, most kizárólag a fókuszért él, létezik: csak azért, hogy a csinos gép elzakatoljon. A Deathloop néha emiatt érződik mechanizmusok óraművének – szerencsére a játékélmény ezt… Folytasd az olvasást
Mire elkezdett volna kialakulni egyfajta egészséges ellenszenv és rezisztencia a posztmodernnel szemben, azt veszem észre, hogy lassan megint olyan közhangulatba csúszunk bele, ahol ez a lecsengett művészeti irányzat ismét szükségszerűvé válik. Valóságunk több alternatív valóságra esik szét a polarizált médiában, az emberek megint csak nihilista vagy pártállami létezésben tudnak valamiféle kapcsolódási pontot találni az élethez,… Folytasd az olvasást
A Warioware franchise nemcsak a Nintendo, hanem úgy általában a videojáték-történelem legfurcsább sorozata. Egy olyan kommersz művészetben, amely az idő előrehaladtával egyre jobban hajtja a narratív egyértelműséget, a Warioware játékok az abszurd debilséget teszik mintegy koronaként a fejükre, és hirdetik a szinte-dadaizmus győzelmét az élet és a videojátékok értelmét hiába keresők felett. Az alapvetése pont… Folytasd az olvasást
Első ránázésre talán nem sokat változnak a Ryo Ga Gotoku évről évre leszállított játékai, de legalább konzisztensen szolgáltatják a tartalmas, vizuálisan színvonalas bűnügyi drámákat. A Yakuza széria végül is megtette az első nagy ugrást a Like a Dragonnal és a Judgmenttel, hogy felkavarja a formulát – előbbi elmozdulást jelent a JRPG irányába, utóbbi pedig a… Folytasd az olvasást
Jól ismerjük már a legendás japán szerepjáték sorozatok elképesztő számadatait: érkezik a Final Fantasy tizenhatodik része, a Dragon Quest tizenkettedik része, és bár a klasszikus számozási rendszeren kívüli megjelöléssel, íme egy még durvább: a Tales of sorozat tizenhetedik darabja, a Tales of Arise. Ami mindebből levágható, hogy önálló részről van szó, és mivel eléggé hadilábon… Folytasd az olvasást
A felszínen a The Medium minden olyan tulajdonságot felvillant, amire egy átlagos horrorrajongónak szüksége lehet. Adott főhősünk, aki különleges képességeivel látja a holtak világát (elnyűtt toposz, de játékmechanikai innovációval). Adott a miliő: drabális lengyel pusztulat, gangos ház, ködös erdő, rég elhagyatott nyaralókomplexum, meg a többi. Adott még az audiovizuális atmoszférateremtés csúcskategóriás képviselete is fotorealisztikus díszletekkel,… Folytasd az olvasást
A Nintendo e nyárközépre beigazított közepesen nagy dobása három szempontból különbözik élesen a fővonalas Monster Hunter játékoktól. Egyrészt Switch exkluzív, úgyhogy a Playstation és Xbox-rajongók szívhatják a fogukat. Másodrészt vizualitása színpompás rajzfilmcuccra hasonlít – nem mintha a fővonalas játékok komor horroreposzok lennének, de messze nem ennyire kedvesen csiricsárék. A harmadik különbség magában a játék műfajában… Folytasd az olvasást