Első ránázésre talán nem sokat változnak a Ryo Ga Gotoku évről évre leszállított játékai, de legalább konzisztensen szolgáltatják a tartalmas, vizuálisan színvonalas bűnügyi drámákat. A Yakuza széria végül is megtette az első nagy ugrást a Like a Dragonnal és a Judgmenttel, hogy felkavarja a formulát – előbbi elmozdulást jelent a JRPG irányába, utóbbi pedig a jogi drámában pácolt detektívjátátékokat képviseli. És most utóbbinak is lett egy folytatása, ami a tradíció jegyében nem is sokat változtat az alapokon.
A Lost Judgment nem időzik túl sokat az első rész flashbackjeivel, rögtön egy önállóan élvezhető rész lehetőségét teremti meg, méghozzá több, látszólag össze sem függő szálon. Tűzoltók egy elhagyatott épületben azonosítatlan bomló tetemet találnak. Letartóztatnak egy középkorú férfit, mert fogdosott egy nőt a metrón. Közben Yagami régi ismerősei Yokohamában egy önálló detektívügynökséget hoztak létre, és főhősünk segítségét kérik egy ügyben: gazdag iskolások szekálják és terrorizálják osztálytársaikat, kötekednek az utcákon.
Eltelik egy kis idő, mire kiderül, hogy ezek a szálak nagyon is összefüggnek: a holttestről kiderül, hogy az iskola egy tanárja volt, illetve az is, hogy a letartóztatott perverz nem más, mint egy apa, akinek fia ugyanebbe az iskolába járt, mielőtt öngyilkos lett. Ő az, aki felfedi, hogy ki lehet a titokzatos holttest, ugyanakkor a fogdosós mutatványa alibit is biztosít neki. Letartóztatását arra használja, hogy a törvény inkompetenciájára rámutasson, ugyanis fia zaklatóit máig nem találták meg.
Szóval míg Yagami ügyvéd-ismerősei a letartóztatott apát védik, teches haverjaival nekiáll nyomozni az iskolában. Erős felütés, de mindjárt szembesülhetünk is egy csomó problémás dologgal: Yagami első feladata, hogy bekamerázza az iskolát (igazgatói engedéllyel, de álruhában), és egy jelenetnél egy iskoláslányt kell belső nézetes „nyomozói módban” alaposan végigszemlélni, és így nem tudom, ki mit szólt volna, ha rámnyit, miközben ezt csinálom a nagy tévén.
De ne is álljunk meg itt, Yagami egyik kameráját fel is fedi az egyik lány, és egyből kukkolós perverzióval vádolja. Mit csinál Yagami? Fwupp, kung-fus szaltóval kiugrik az ablakon, és így Unchartedesen nekiáll az iskola falán mászni. Amikor végre visszajut az épületbe, őröket kell kikerülnie, és ehhez fejbe is szórja őket füstbombával. Amikor pedig a kigyúrt kölykök szembesítik, előkapja a tigris és daru stílusát, és eszméletlenre ver egy csomó tizenévest, hogy észrevétlenül kijusson onnan. Ott ülök kontrollerrel a kezemben, és nem hiszem el ezt a játékot.
Szóval a fő helyszínünk az iskola lesz, és most is egy relatíve komplex társadalmi kérdésbe állunk bele (a „bullying”-be), és a Lost Judgment riasztóan komolyan is veszi magát ezen a téren. Egyik társunk egész polcnyi szakkönyvet tárol, idézget is belőlük serényen, de nyilván azonnal kínos nemi szerepekre osztja le a dolgot, és azzal igyekszik magyarázni, hogy az igazságosság nagyobb drog, mint a szex, de azért veszélyes dolog az igazságosztásból élvezeteket meríteni. Jó, hogy a kamerába nem néz közben.
A Lost Judgment, amikor nem veszi magát ennyire komolyan, és nem generál abszurd humort a nők megbámulásából, tulajdonképpen, valahol mégiscsak nagyságrendekkel érettebb mű, mint bármilyen bávatag nyugati eszképista blockbuster a médiumban – magabiztosan alkalmaz jól megírt, komplex női szereplőket is, és ad némi lehetőséget olyan szereplőknek, akik normál esetben sosem lennének rivaldafényben egy videojátékban (idős emberek, hétköznapi dolgozók), és ettől az egésznek kerekedik egy igazán stabil komolyanvehetőségi atmoszférája.
Talán emiatt is lesz rémesen abszurd, amikor bejönnek a kötelező verekedős és üldözős részek, vagy a többi hülyéskedés, mint a gördeszkázás, baseball, videojátékok (ezúttal van egy Sega Master System is az irodában, nyolc összegyűjthető játékkal) – félreértés ne essék, a tartalmi gazdagság önmagában jó, de egy ilyen sztorinál már nem úgy csapódik le, mint mondjuk a Yakuzákban. Amit pedig hozzáad, a lopakodás, nyomozás, kikérdezés (mindig egy nyilvánvalóan hülye kérdéssel), nem adnak elég szabad kezet a játékosnak, hogy igazán detektívnek érezze magát. Megyünk A-ból B-be, és levonjuk azokat a következtetéseket, amelyeket a játék levon nekünk.
Emiatt rossz lenne? Eh, nem mondanám. Látványos, meg jó tolni, van is benne rendesen tartalom, és a jelenetek, bármilyen elszálltak is, kellő dramaturgiai erővel jönnek, emlékezetesek, kimagasló minőséget jelentenek minden téren. Érdekes végre egy japán középiskola hétköznapjaiba betekinteni (a „mystery club” külön jópofa), és még mindig nem érződik fáradtnak a Yakuza-formula, még egy ennyire radikálisan másfajta szemszögből sem.
Mégis, hogy ilyen gyakran jönnek ezek a játékok, valahol azért megérződik az írás minőségén, a választott súlyos téma hol kínos, hol didaktikus kezelésében, és azt sem érzem, hogy Yagami karaktere különösebb fejlődésen esne át (nem is egészen érzem, hogy lenne érdekes személyisége). Akárhogy is, ezerszer ez, mint bármelyik kábeles krimisorozat, ez itt sokkal jobban, de ugyanazt a szükségletet elégíti ki (csak a kielégítés szócskán ne röhögcséljünk az iskolapadban).