A Deathloop az Arkane Studios legjobb ötleteinek újrahasznosított és újrahegyezett, a Preyből meg a Dishonored-sorozatból átemelt, kilúgozott gyűjteménye, csecse-csatarendbe állítva egyetlen játéknarratívai idea megtámogatására. Amit korábban felesleges firlefrancok vettek körül, most kizárólag a fókuszért él, létezik: csak azért, hogy a csinos gép elzakatoljon. A Deathloop néha emiatt érződik mechanizmusok óraművének – szerencsére a játékélmény ezt az érzetet gyorsan feledteti.
A sztori színhelye Blackreef szigete, ahol egy természeti anomáliának köszönhetően időhurok jött létre, ugyanaz a nap ismétlődik, újra és újra. Ez szerintem pokol a Földön, de ilyesfajta egzisztenciális boncolgatásba a Deathloop nem megy bele. A te neved Colt, a szupercool sokatlátott, aki most Idétlen időkig stílusban tolja, és ha már oda ette a fene, megpróbálja megoldani az időhurok titkát, tapasztalás, elhalálozás és újjáéledés örök körforgása segítségével szerezni be friss információkat környezetéről és az ellenségről, amely a szigetet benépesíti.
Juliana Blake, az AEON elnevezésű szervezet feje ebben igyekszik téged megakadályozni. Őróla meg az AEON-ról ennél többet elárulnom nem szabad. Céljaik és létezésének okai kontextus szempontjából tökéletesen simulnak bele abba az art deco és a camp keveredéséből gyúrt képregényvilágba, amelyet Arkanék alkottak nekik. A grafikai megvalósítás a cégtől megszokott vizuális tökéletesség, epikus környezet és közeli részletek nagy gonddal és magas büdzsével berendezett diorámája.
A játék nagyhangú jókedvét – erre ahogy a sztoriban haladunk előre, úgy döbbenünk rá egyre egyértelműbben – cinizmus, sőt, nihilizmus tépázza, egy bukott utópia hideglelkű elitistáinak világában kell eligazodnunk, és ha minden jól megy, véres kézzel rendet tennünk. Ez a mondanivaló célba juttatásán túl azért sem probléma, mert Colt coolcsávós benyögései hosszú távon kicsit az ember agyára mennek. A Julianával levágott traccspartijai egyedül a kivételek, dialógusok szempontjából a játék csúcspontjai. Kellenek is, mert a fő- és általános ellenségek kibontása kissé haloványra sikerült.
A játék zenéjét a grafikához hasonlóan a 60-as évekről a 2020-as évekre megmaradt kulturális nosztalgián szűrték keresztül: jazz, acid rock és nagyzenekari epika rendkívül kellemes elegye, amiben a Bond főtémák keverednek a counter culture megtépázott audio-kulisszájával. Lendület és lounge édes-sós koktélja.
A játékmenet egyszerű mechanizmusokkal traktál az elején, csak hogy egyre komplexebbeket biggyesszen a nyakadba később. A sziget, Blackreef négy különböző nagy térségre oszlik, és vizuálisan-markánsan elütnek egymástól. Ezekre naponta csak egyszer ruccanhatunk ki, és az sem mindegy, hogy a négy rendelkezésre álló napszak (reggel, dél, délután, este) közül mikor. Ha Colt meghal, vagy éjszaka elhagy egy területet, az időhurok rezetel, kezdhetsz mindent előlről, és ha az addig megszerzett fegyvereid illetve egyéb tárgyak nem lettek veled “infuse”-olva, búcsút mondhatsz nekik. A szigetről és az ellenségekről megszerzett információid természetesen megmaradnak, hiszen ez a játék lényege, ez a vércafatos baby steps, amelynek végső célja a főellenségek, az összes Vizionárius egyetlen nap alatti kivégzése.
Azzal, hogy egyre több mindent tudsz meg a világról, nőnek a lehetőségeid is, és látod át egyre jobban azt, hogy mire vagy, illetve lehetsz képes. Ez az, amivel a Deathloop bizosítja neked, hogy szinte sosem válik unalmassá: állandóan tanulsz vagy a szigetről és az ellenségeidről valami újat, vagy hozzájutsz valami állat fegyverhez, vagy egy újabb shortcut nyílik meg előtted. Az etetésnek ez a gyönyörű állandósága az, amiben a Deathloop mesteri.
A hamis létezésnek ebbe a remek szimulációjába főleg Juliana akar majd belepiszkítani, az AI, illetve ha hagyjuk, From Software-módra egy másik online játékos által vezérelt ellenfelünk. Miyazakinál is imádtam ezt a mechanizmust, és itt is az egyik legemlékezetesebb húzás, a fűszer, amire még éppen szükség volt. Néha kurva idegesítő tud lenni, ahogy épp a legidegtépőbb pillanatban lövik fejbe az embert stikából, de utána garantáltan felröhögsz.
Fura az összkép. Igen, a Deathloopot nem köti gyönyörű csokorba igazi sztori, ezért mechanizmusok gyűjteményének érződik, ahol a narratíva és a figurák nem fognak belőled érzelmi reakciót csiholni. Viszont ezeknek a mechanizmusoknak *annyira* mesteri gyűjteménye, hogy különösebben ez nem is hiányzik. Az biztos, hogy nem 10/10 meg hasonló baromságok. De kötelezőnek kötelező.