A felszínen a The Medium minden olyan tulajdonságot felvillant, amire egy átlagos horrorrajongónak szüksége lehet. Adott főhősünk, aki különleges képességeivel látja a holtak világát (elnyűtt toposz, de játékmechanikai innovációval). Adott a miliő: drabális lengyel pusztulat, gangos ház, ködös erdő, rég elhagyatott nyaralókomplexum, meg a többi. Adott még az audiovizuális atmoszférateremtés csúcskategóriás képviselete is fotorealisztikus díszletekkel, Akira Yamaoka és Arkadiusz Reikowski nyomasztó zenéivel. És persze egy szövevényes, rejtélyekkel teli cselekmény, ami mindezt előre is mozdítja.
És ez a felszín egy jó ideig megragadja az embert, mintha azt mondaná: most egy mély levegőt veszünk, mielőtt… de a mielőtt a marad a végére is, mondjuk úgy. Nagy ígérettel érkezik, de aztán el is fárad, csak középszert hoz – nem is olyan középszert, amit mondjuk gyűlölnék, vagy szét tudnám szedni darabjaira, mennyi mindent rosszul csinál, mert igazából egy kifejezetten polírozott kalandjátékról van szó. Talán ez a kulcsa a dolognak: a The Medium bármilyen jól is nézzen ki, egy teljesen hagyományos, 90-es évekbeli point’n’click kalandjáték, esetleg annak természetes következő lépése technológiailag, de mégsem kiemelkedő darabja.
Hogy miért van így, nehéz megfogni, hiszen mint mondtam, a felszínen igenis vonzó csomag az egész. A szellemvilág félreérthetetlenül merít Zdzisław Beksiński pokoli festményeiből, és teljesen nyilvánvalóan húznak át hangulati, tematikai és konkrét kollaborációs elemeket a Silent Hill sorozatból. Valahogy mégsem húz magával. Vánszorgásnak érződik minden jelenete, minden lassú perce. A feszültségnek és borzalomnak alig van nyoma. A felbukkanó karakterek gyászai, drámái alig hatnak meg.
Ami még rosszabb, hogy a felfedezés öröme is kiesik, a játék struktúrája mereven lineáris, a főhős és a cselekmény is inkább a felejthetőbb kategóriába esnek (a sztori igyekszik újabb és újabb rétegekkel zavartatni saját magát), az egész már-már túl passzív élmény. Amikor pedig akcióra (bújkálásra) kerül a sor, a kötelező szörnyes szekciókról is hamar kiderül, hogy kötöttek és érdektelenek, vagy még inkább: idegesítőek, mintsem félelmetesek. Az egyetlen nóvumérték ez a kétféle világban egyszerre történő navigáció lenne, de valójában ez is egy teljesen zárójelbe tehető, technikai gimmick, amire nincs felépítve komplexebb mechanika, sem narratív bravúr.
A megérzésem azt súgja, hogy mégis inkább úgy lenne érdekes megfogni az egészet, hogy a The Medium egy nem is olyan rossz visszatekintés a kalandjátékok aranykorába, plusz egy kisebb lengyel csapattól ez sem kis teljesítmény (és amúgy tényleg nem), de ne várjuk el tőle azt a next-gen megváltást, amire a marketingje annak idején ki akarta futtatni – se azt, hogy nagyjából öt órányi, így is elnyújtott tartalmával megérje a teljes árat. Game Pass-ban természetesen jó szívvel tudom ajánlani, de más platformokon mindenképpen várjunk egy leárazásra.
Bármennyire is lenyűgözőek egyes technikai (időnként művészeti) aspektusai, végső soron tipikusan egyszer használatos, felejthető darab.