Minél több horrorfilmet fogyasztunk, bizonyára egyre kevésbé tartjuk ijesztőnek őket, egyre kevésbé sokkolnak minket, gondolom, ez természetes. Nekem is megváltozott a kapcsolatom a horrorfilmekkel az elmúlt években, mert amint azt veszem észre, hogy a borzalmak csak a borzalmak miatt történnek, legfeljebb egy vállvonásra futja tőlem. Ahogy mások is, én is elkezdtem városi legendákra, eltűnésekre, valódi rejtélyekre szakosodott YouTube-csatornákat bújni, elmerültem az internetfolklórban („creepypasta”), úgy érzem, manapság ezeken a területeken jönnek létre igazán újszerű, kreatív horrortörténetek, amelyek valami borzongást is képesek kiváltani belőlem. Meg persze tőlünk keletre. A távoli keletre mindig számíthatunk.
Na most, a Netflix idei hozzájárulása a koreai horrorhoz pont egy ilyen városi legendákra épülő antológiasorozat, a Goedam, és ennek megfelelően elég magas elvárásokkal ültem elé (ami talán hiba volt, de talán nem olyan siralmas a helyzet). Nyolc rész, nyolc történet, az utolsó epizódot leszámítva pedig egyik sem hosszabb nyolc percnél, szóval az egész évad ledarálható másfél óra alatt. Esetleg csak úgy egyet-egyet reggeli mellé, ha kávé helyett szívrohammal szeretjük a napot indítani.
Nem tudom, ilyen rövid történeteknél illik-e cselekményt összegezni, de sorban haladva kapunk egy történetet egy iskolai vécében bújkáló gyilkos démonról, egy taxisról, aki egy kísértetet vesz fel, egy livestreamről, amelyben furcsa dolgok történnek, még két iskolai sztorit iskoláslány-bőrbe bújt szörnyekről, egyet egy liftről, amely más dimenziókba visz, majd két spirituális színezetű történetet, szintén élőhalásról és démoni erőkről. A visszatérő motívumok tehát egyértelműek: találkozás a természetfelettivel, az ilyen típusú találkozásnak pedig sosincs jó vége.
A koncepció tehát érdekes, és bár nem árt ismerni a keleti vallási hagyományokat és az itt bemutatott városi legendákat, a történetek világosak és követhetők nyugati szemmel is. Egyáltalán nem finom, háttérben zajló, utalásokból építkező történetekről van szó: full frontál véres jelenetek vannak mindegyikben, amit egy kicsit sajnálatosnak is tartok. Egyszerűen egy kaptafára jönnek sorban a cél és indok nélkül történő kivégzések, és szinte mindig valami olyan dolog okozza őket, ami csak úgy jön a semmiből, és eleinte láthatatlan, de lám-lám, amint valaki egyedül marad vele, felfedi magát.
Néhány kreatív vizuális megoldást leszámítva azt sem tudnám mondani, hogy a megvalósítás izgalmas lenne, egyszerűen ugyanaz a lapos, mindenféle integritást nélkülöző (rossz értelemben vett) tévés látványt kapunk, némi digitális színezéssel és ordenáré számítógépes effektekkel, amelyek az unalomig ismételt ide-oda rángatózó iskoláslányok mellett nem hogy vállvonást, de ásítást is alig tudtak kiváltani belőlem.
Az egyetlen pozitívum, amit el tudok mondani a Goedam rövid évadjáról, pont ez, hogy rövid, és hogy mint rövidfilmes antológiafilm, úgy-ahogy elmegy, mondjuk, egy elméleti házibulin (ha még lesznek ilyenek) el lehet rajta röfögni két tequila között, de igazából, eh. Nem éri meg azt az egy / másfél órát se. Egyik sztorinak sincs tétje, karaktere, maradandó agykárosító hatása, a tragédiái nem váltanak ki empátiát, nem gondolkodtatnak el, nem sokkolnak. Annak, akinek a koreai horror újdonság, talán mutathat valami érdekeset, de őszinte leszek: nem itt érdemes kezdeni az ismerkedést. Ez itt abszolút középszer.