A nyolcvanas évek közepén a horrorra még egyáltalán nem jellemző az a bukdácsoló útkeresés, ami majd a kilencvenes éveknek lesz sajátja. A franchise-ok sikerére épülő magabiztosság ekkor az egész műfajnak olyan kísérletezési lehetőséget biztosított, amelyet egyetlen korábbi, vagy éppenséggel későbbi évtized sem. A stúdiók kokainos dömper-szám döntik a lóvét a különböző horror-projektekbe, és a látóhatáron éppen hogy csak felbukkanó esetleges talentumokra azonnal lecsapnak.
Ilyen, a műfajt szenvedélyes szeretettel imádó rajongó volt Tom Holland is, aki korábban a szenzációs 1984-es osztály (The Class of 1984, 1982) forgatókönyvével bizonyított. A Fright Night (nálunk Frászkarika címen futott, bizonyítékát adva annak, hogy a magyart legjobban a magyar gyűlöli) az első rendezése (oké, rendben, hívják Veszélyes éjnek is). A nyolcvanas évek egyik legjobb horrorfilmje.
A Fright Night már-már tökéletes példája annak, hogyan építsünk posztmodern alapra a műfaji elődök előtt korrozív irónia nélkül tisztelgő, mégis modern filmet. Hogyan forgassunk a lenéző atyáskodást mellőző, a zsánerelvárásokat ezzel együtt kifordító, a bevált fogásokat tovább bonyolító olyan mozit, ami klasszikussá lesz.
Charley Brewster egy tökátlagos amerikai tinédzser, aki a tökátlagos külvárosi családi házuk emeletén található tökátlagos szobájában a tökátlagos barátnőjét szeretné megkettyinteni. Az, hogy a karakterépítéssel és miliőfestéssel kapcsolatos motívumok ennyire, szóval, átlagosak, ez segíti hozzá leghatásosabban a filmet ahhoz, hogy mindenki, de főleg a célközönsége számára villámgyorsan és tartósan átélhető legyen. Természetesen nem elégszik meg ennyivel: Charlie egyen-személyiségébe szimpatikus esetlenség és a világra rácsodálkozó ártatlanság vegyül, bontakozó szexuális kíváncsisággal egyetemben, ami abban konkretizálódik, hogy próbálja a barátnőjénél eltolni a heavy petting határait. A tapasztalatlan csajszit Amanda Bearse alakítja, aki két-három évvel később bár Al Bundy életét keseríti meg a Rém rendes családban.
A legelső jelenet tapipartijának véget vet, mikor Charlie észreveszi: a romos szomszéd házba minap beköltözött lakó bazi koporsókat cígöl lefelé a pincéjébe (a film száguld, mint a Szökevényvonat!). Ifjonti, hormonokkal bombázott kíváncsisága forr, mint a túl sokáig a gázon hagyott hotdogvirsli, és szinte szétpattan, mikor a tévé egy, a környéken garázdálkodó sorozatgyilkosról kezd tudósítani. Charlie nem hülye gyerek, és levonja a következtetést: szomszédjának valami köze biztosan van a gyilkosság-sorozathoz. Ebben csak akkor válik száz százalékig biztossá, mikor a következő éjszakán szemtanúja lesz, ahogy a snájdig úriember egy bögyös ingenue torkába mélyeszti hatalmas szemfogait…
Charlie-nak sem a rendőrök, sem a felnőttek, sem barátnője, sem antiszociális haverja, Evil (Stephen Geoffreys) nem hisz. Egyetlen választása marad, és elmegy könyörögni a helyi kábeltévé éjszakai műsorát felkonferáló egykori horrorsztárhoz, Peter Vincenthez (a szenzációs Roddy McDowell), aki karrierjének egy korábbi szakaszában vámpírölőket alakított tucatszám. Talán ő ért ahhoz, hogy hogyan kell egy megállíthatatlannak tűnő élőhalottal megküzdeni! Peter Vincent eleinte húzódozik, nem hisz az idegbeteg tinédzsernek, ám annyira le van gatyásodva, hogy némi noszogatás után úgy dönt, van az a pénz…
Talán furcsán hangzik, hogy Charlie egy horrorfilm-szerepeiről híres színészről azt hiszi, ért ahhoz a véres szakmához, amit filmen játszott el, ám ekkorra a fiú már idegei annyira kiégtek, hogy szinte nem tud valóság és fikció között különbséget tenni. Annyi bizonyos, hogy lépnie kell, a vámpír (Chris Sarandon) ugyanis a következő éjjel végezni fog vele, ezt kerek-perec megígérte neki…
A Fright Night olyan műfaji kötéltáncot jár, amelyet rengeteg horrorkomédia végig szeretne egyensúlyozni, ám általában csak pofára esés lesz belőle. A rendkívül nagy műfaji szeretettel és szakmai hozzáértéssel megírt, szoros forgatókönyv egyetlen tötyörgő, urambocsá unalmas jelenettel sem rendelkezik, a figurák döntései, viselkedése és a részben ezekből eredő fordulatok kivétel nélkül csak a történet előre vitelét szolgálják. A horror és a viccek csak ritkán keverednek. A gyérebb horrorkomédiák mindig ezen buknak el: vagy nem tudják a két műfajt egymástól távol tartani, vagy a film átesik a ló valamelyik oldalára, és inkább nevezhető vagy tiszta komédiának, vagy csupasz horrorfilmnek. A Fright Night készítői tudták, hogy megvan mindennek az ideje, semmi sem fontosabb az időzítésnél. A félelmetes jeleneteket általában egy humoros váltja, és fordítva, és ami a lényeg: a narratív lendület szolgálatában. Ám mindez fabatkát sem érne, ha a Fright Night nem lenne, amikor kell, valóban vicces és hidegen félelmetes.
A szereposztás szenzációs, élén a talán élete szerepét játszó Roddy McDowallel, aki egész egyszerűen feledhetetlen az eleinte szánalmas, majd a kihívásnak önmagát hősiesen beáldozó Peter Vincent szerepében. Neki meg Charlie-nak méltó ellenfele a bájgúnár mimikrit egy pillanat alatt magáról lefejteni képes, a két lábon járó veszélyességet megszemélyesítő Chris Sarandon. Bicskát szorongató maszkulin őserő, amin csak máz a jólneveltség. és az önbizalma határtalan. Chris Lee óta a legfélelmetesebb vérszopó. Nem is volt talán azóta jobb.
Az író-rendező Tom Holland a klasszikus horror-motívumokat vizuális szempontból többek között azzal szerette volna modernizálni, hogy a legújabb latexeffektek segítségével ad élt a természetfelettinek. Ez olyannyira sikerült, hogy Evil halála (35 éves spoiler), a praktikus effektek kíméletlenségének és kidolgozottságának, illetve McDowall és Geoffreys színjátszásának köszönhetően lett az évtized egyik legtragikusabb jelenete (Becéző szavak elmehet a…). Persze ez csak egy példa: a Fright Night az időszak effekt-művészetének egyik csúcspontja, ahol szinte jelenetről jelenetre talál magának valami lenyűgözőt a horrorrajongó.
Egyfajta műviség, kényelmes hangulati hamisság lengi be az egész filmet. Helyszínei egy életre keltett, nyilvánvaló álvilág díszletei. A nyolcvanas évek szinte összes, külvárosban játszódó amerikai filmjéből visszaköszönő stúdió-suburbia. A még nappal is az alkonyat narancssárgáját magával vonszoló fényképezés. Andalító, egyeseknek nosztalgikus varázslat az egész, ugyanolyan igézés, amellyel a vámpír próbálja Charlie-t és barátait elandalítani. Izgalmas, vicces, de jobbára félelmetes álvalóság, egy, a lényeges dolgok megtörténte utáni állapotban: a poszt modern mesében, ahol a leglényegesebb fordulat, hogy filmünk főszereplője egy film másik főszereplőjétől kér segítséget. Ez a cselekedete tíz évvel később már distanciát kényszerítő, kisujjeltartós iróniával meglocsolva lett volna tálalva, ám a nyolcvanas évek még adtak esélyt az őszinteségre. Tom Holland és alkotása sugallja és vallja: nem szégyen filmekben menedéket keresni a szörnyek elől.