Harcos uralkodónőket ismerhetünk a történelemből: az Angyalvárat lóháton, héthónapos terhesen elfoglaló Caterina Sforzát, Zénóbiát, a római Közel-Kelet jórészét leigázó palmürai királynőt, vagy az ír Grace O’Malleyt, a XVI. századi kalózamazont. A mozistáknak mégsem ők jutnak eszükbe elsőként: vannak nekünk, ha jobbak nem is, de közelebbiek mindenképp. Nők, lányok, asszonyok, akikre felesküdhetünk: Ellen Ripley, Sarah Connor, Trinity, Hit-Girl, Furiosa, Sook-hee. A vadászember-fixációkkal megvert, modern mesefilmes Cedric Nicolas-Troyan (Hófehér és a vadász, A Vadász és a Jégkirálynő) most megpróbálta az egyszerű Kate nevet is beleilleszteni ebbe a sorba, ami, valljuk be, papíron legalábbis nemes vállalás.
Hagyjuk meg a kulturális kisajátítás elmélete és gyakorlata iránt érdeklődőknek, hogy morális szempontokból kielemezzék a tényt, amelyet mi inkább esztétikai irányadóként írunk ide: a Kate egy amerikai akciófilm, amely olyannyira ázsiainak akarja mutatni magát, hogy vegyes stábbal forgatták le Japánban, hangsúlyosan helyi keretek között (noha inkább Szöulban kellett volna, mert a legfőbb mintái nyilvánvalóan dél-koreaik a The Villainess-szel az élen, igaz, akkor még ortopédabb módon kilógott volna a lóláb). Persze épp ez benne a legjobb: Nicolas-Troyan sok új dolgot (illetve semmilyen új dolgot) nem talált fel, de a neonfényekből és a bizsergető japán popzenéből azért kihozza, amit kell: filmje első fele lüktető, kellően véres, van benne húzás, van benne spiritusz, és persze ott van az egész közepén Mary Elizabeth Winstead, az amerikai filmgyártás félig-meddig még mindig titkos favoritja (túl a Cloverfield Lane 10-en, a Ragadozó madarakon, a Fargo-sorozaton és a Scott Pilgrimen, de a Margot Robbie-féle ikonszerű pozíción még bőven innen), aki teljes természetességgel tudja hozni a részben a Die Hardban megismert sérülékeny&szellemes, részben a Chow Yun-fat félre ultracool akcióhősből, további részben pedig a 80-as évek elpusztíthatatlan szuperférfijaiból és szupernőiből kikevert bérgyilkost, akinek sikerül rossz lábakra lépnie, ezért megmérgezik, és élete utolsó óráit a kíméletlen vendettának szenteli.
Kár, hogy – nagyon hasonlóan az idei év egyik akcióslágere, a Bob Odenkirk-féle Senki ívéhez – a második félidőre rendesen leereszt a film, amely pedig logikusan és a mintaadó dél-koreai vagy indonéziai akcióhagyományok (itt alapvetően a Raidre gondolunk) alapján is egy embertelen, csontropogásra, kiszakadó belekre és átmetszett artériákra épülő erőszakorgiában kellene, hogy véget érjen/csúcsára jusson, ehelyett azonban az addig totálisan meghatározó fizikai síkról át kell térnünk a lelkire, és ehhez egyik összetevő sem adott igazán. Árulás, önkeresés, megbocsátás, megváltás: szép témák, az kétségtelen, de kétdimenziós karakterekkel sajnos nem lehet komolyan venni egyiket sem, pláne, ha a rendezés beállításról beállításra egyre enerváltabbá válik. A dinamikus vérontás viszont a képregényfiguráknak is jól áll, ezért a Kate a style over substance kitartó híveinek még így is jó szívvel ajánlható – főleg, ha az extravagáns selyemzakóban és széttetoválva feszítő japán rock- és filmsztár, Miyavi elismerésre méltó felvillanása után megnyomják a stopgombot, és akcióhősöket idéző, tántoríthatatlan elhatározással inkább öntudatosan aludni térnek.