Mikor lesz már vége? – A befejezésen gondolkozom

Film

Mikor lesz már vége? – A befejezésen gondolkozom

A dolgoknak általában van egy megszokott sorrendje, és talán célszerű lenne az elején kezdeni. Először volt a könyv (Iain Reid: I’m Thinking of Ending Things, magyarul Azon agyalok, hogy ennek véget vetek, aztán jött Charlie Kaufman, és lett a film (I’m Thinking of Ending Things, magyarul A befejezésen gondolkozom). (Igen, tényleg.) A film elején továbbá egy párbeszédben elhangzik William Wordsworth versének címe, angolul Ode: Initimations of Immortality from Recollections of Early Childhood, magyarul Óda: A halhatatlanság sejtelme a kora gyermekkor emlékeiből, és itt nem is állnak meg a kulturális referenciák. Ezekről többet nem szólok, illetve a fenti címek egyikét sem fogom még egyszer leírni ebben a cikkben, de talán ha létezik egy mindent átszövő, mindennek értelmet, helyet, irányt adó erő (a SEO), talán ő majd értékelni fogja, hogy időt szántam ezek felsorolására.

Ha a fenti bekezdés untat, képzeld el Charlie Kaufman új filmjének párbeszédeit, amelynek felütése (bocs, nem olvastam a könyvet, nézzük inkább Kaufman-filmként), hogy a névtelen narrátor (Jessie Buckley) elmegy a pasija, Jake (Jesse Plemons) szüleihez. Mindezt egy húsz perces, sivár autóút előzi meg, ahol semmi nem történik igazán, és amikor odaérnek, akkor is még percekig toporognak, mielőtt ténylegesen belépnének. Ezalatt felváltva van még a viccesnek se mindig mondható fanyar narráció, illetve motyogós, sehová sem tartó párbeszéd. Na, ezek untatnak csak igazán.

Mostanra már tudhatnánk, hogy Kaufman jellegzetes témái közé tartozik az üresség, a dolgok elvesztése, a hiábavalóság körüli céltalan utazás, a valóság hézagossága. Ez a film is nagyon gyorsan elkötelezi magát a tematika mellett, és még olyan filmstudentesen rámegy a diegetikus keretekre is, hogy minél szűkebbnek és kényelmetlenebbnek érezzük az élményt. Ha az 1,33:1-es képarány nem lenne elég, a terek is kicsik, ha nem azok, akkor üresek, aztán amikor a szülők is végre bejönnek, a kép már-már fullasztóan zsúfolttá válik. Kibontakozik egy Radírfej-hez hasonló, kényelmetlen vacsorajelent, ahol a szülők (Toni Collette és David Thewlis) elképesztő fizikai diszkomfortérzetet generálnak mind a főhősben, mind a nézőben. Ezt az egész görcsösen kényelmetlen világot pedig időnként teljesen ide nem illő apró jelenetek szakítják meg, amelyben egy csendes, idős gondnok hétköznapi pillanatait követjük. 

Amikor már kezdenénk elengedni a filmet, észrevesszük, hogy a dolgok itt-ott megváltoznak, az idő, a tér, a karakterek plasztikussá válnak, az álom-logika veszi át a hatalmat, következetlenné válik minden, és előbb-utóbb nekünk is leesik, hogy el kell kezdenünk a szereplőket, az eseményeket és a párbeszédeket is metaforikusan értelmezni. Nyilvánvalóvá válik, hogy ez nem a valóság, vagy ha az is, annak valamiféle töredékes, kiforgatott változata, és a valódi sztori kulcsa minden bizonnyal a gondnok karaktere lesz.

Csakhogy ez a fajta mentális kirakósdi is hamar kifullad. A háztól visszafele vezető út talán még üresebb, mint az odavezető út, pedig több állomása is van – a film itt egyszerűen már nem tud mit kezdeni magával, és végtelenül unalmas vánszorgás kezdődik a végkifejlet felé, nonszensz párbeszédekkel és a valóság szétesésével. Az eddigi Kaufman-filmekben (akár rendezői, akár forgatókönyvírói múltjában kutakodunk) az ilyesmi sokkal organikusabban és izgalmasabban jelent meg, itt valahogy egyáltalán nem működik. Míg a film első harmada nagyjából leköti a nézőt, ahogy megpróbálja összerakni a jelekből, miről is szól a film (ha a címéből még nem vágta volna le), a sztori második felében semmiféle új, minden mást felülíró információ nem jelenik meg, sőt semmi igazán izgalmas vizuális, esetleg narratív megoldás – ha van is kísérlet kreatív jelenetekre, azok szárazak, mi több, klisések.

Sajnálom, mert így még azt sem tudom mondani, hogy a könyv ismeretében több élményt lehetne kiszedni belőle, hiszen a film élvezhetetlenül monoton, hosszú, és egyáltalán nem innovatív. A színészek (a szülőket leszámítva) nem viszik magukkal a nézőt, teljesen kirekesztő, befelé forduló filmről van szó – ha mondjuk a depresszió allegóriájaként értelmezzük, ez helyénvaló, de természetesen ettől sem lesz ravaszabb vagy izgalmasabb műalkotás. Ez talán Kaufman legrosszabb filmes kísérlete, mert ugyan megvan benne minden, amivel korábban is nyomasztani szokott (hogy is mondjam, a mentális betegségekben pácolt intellektuális nagyzolás), de a játékosság, a szív, a humor ezúttal hiányzik.

komment
Vissza