Verjen meg az Isten sorozatgyilkosokkal! – A Fear Street-trilógia

Film

Verjen meg az Isten sorozatgyilkosokkal! – A Fear Street-trilógia

A filmtrilógiák nem ritkák, legtöbbször az első rész hírtelen sikere miatt nyereségvágy és annak minél további meghosszabbítása okozza. Ellenben az, hogy valaki tudatosan három filmen keresztül visz végig egy történetet, és még az a lehetősége is megvan, hogy egybe forgassa le mindhárom epizódot: Ritkább, mint a fehér holló. Legismertebb példa Peter Jackson Gyűrűk ura-trilógiája, mert ott már maga az alapanyag is kikövetelte ezt a megoldást, de így is mozgóképtörténeti csoda, hogy egy filmstúdió ilyesmit mert kockáztatni. Főleg a pénz tekintetében, amiből a streamingszolgáltatóknak annyira gusztustalanul sok van, hogy már azt se tudják mire költsék. 

Simán el tudom képzelni, hogy Leigh Janiak csak úgy besétált egy csoport stúdiófejeshez és azt mondta: „Hé srácok, mi lenne ha csinálnék egy trilógiát az R. L. Stine-féle Fear Street-ből?”, amire azonnal igent válaszoltak. Persze a valóság korántsem ilyen prózai, Stine könyvszériáját (80 millió eladott példány) már korábban is megpróbálták tető alá hozni, de a project csak 2015 körül kezdett kikristályosodni egy csapat író által. Janiak, Kyle Killen, Zak Olkewicz és Phil Graziadei írták meg a három egymással szorosan összefüggő film forgatókönyvét, ami eredetileg a 20th Century Fox égisze alatt jött volna ki. De a Disney felvásárlás után a streamingóriás Netflixhez került a forgalmazás joga. Jól bele is illik jelenkorunk, hibrid, fél-mozi, fél-tévésorozat irányába, amit már az epizódok egymást követő kijövetele is jelez. Ambíció volt itt rendesen, főleg egy ilyen műfajhoz képest, kérdés, hogy vajon a végeredmény sikeres lett-e.

De hogy képbe kerüljön a kedves olvasó, miről is van szó: A Fear Street széria középpontjában egy fiktív amerikai kisváros Shadyside áll, aminek több évszázados történelmét titokzatos halálesetek, brutális tömegmészárlások és sorozatgyilkosok tépáznak meg. Mintha az egész környéken átok ülne, ami fokozatosan az őrületbe és a másik legyilkolásába kergeti a lakókat. Egy átok, ami egészen egy 17. századi boszorkányüldözésig vezethető vissza, aminek áldozata Sarah Fier utolsó szavaival örök kárhozatra ítélte a városka össze lakóját és annak leszármazottiat. Akik aztán futhatnak a baltás, késes, láncfűrészes mészárosok elől (nem sok sikerrel).

A Fear Street mindhárom része egy kiválasztott korban játszódik, más és más szereplőgárdával, akiket a helyszín és a vérvörös történelem köt össze. 1994, 1978 és 1666. Mindhárom film emblematikusan kívánja a horror specifikus alműfaját megidézni. A klasszikus slasher-t, az öniróniával és kikacsintással teli modern slasher-t, és a korai amerikai puritán érában játszódó telepeshorrort (amire van példa lásd Robert Eggers A boszokány-a). Kis túlzással mindenki megtalálhatja a maga számítását, kedvencét a három rész közül. Mindegyiknek megvan a maga zárt narratívája miközben része egy nagyobb fogaskeréknek, ami a harmadik részben éri el a csúcspontot. Marvel-modell, kicsiben.

Trilógiánk a Fear Street 1994-el indul, ami nem álcázott módon a Sikoly-éra digitális lánghordozója kíván lenni. Deena Johnson (Kiana Madeira) leginkább arra akar koncentrálni, hogy túlélje az iskolai év végét, elhúzzon a városból és elfelejtse a szívét összetörő Sam-et (Olivia Scott Welch). Ehhez képest kénytelen barátaival együtt szembenézni Shadyside összes eltemetett rémével, akiket még a fejlövés vagy a felrobbantás kísérlete se hat meg. Itt jön középpontba az említett átok, amit a generációk tovább hordoznak többek között Sam is. Megoldás nem sok van, talán csak a biztos halál vagy az átok megtörése.

Középiskolás közeg, éles nyelvű, teenage angst-ben szenvedő protagonisták, akik legszívesebben magasról leszarnák az osztálytásaikat felkoncoló maszkos gyilkost, miközben ezer decibellel szól a korszak összes grunge-indusztriál-posztrock klasszikusa a Nine Inch Nails-től kezdve a Radiohead-en át egészen a kedves olvasó szalagváltós bulijának kedvencéig. A nosztalgia erős fegyver, különösen manapság, amikor mindent retróba öltöztetnek, miért is lógna ki ez a film a sorból? A gond az, hogy a Fear Street 1994-ben mindez olyan borzalmasan félresül, hogy a fal adja a másikat. Nem kertelek: Aki ezzel indítja a trilógiát, annak nem sok motivációja lesz a másik két rész megnézésére.

Oké, hogy a film egy bizonyos korszakot és annak hangulatát akarjuk idézni, de Janiak és az írók teljesen fordítva ülnek a lovon: A Sikoly-ban a slasher klisékre való humoros reflektálás mellett végig ott volt a műfaj tisztelete és szeretete is, miközben a Fear Street: 1994 humora és tónusa olyan bántóan cinikus és utálattal teli, mintha szégyellené saját mivoltát. Minden beszólását idegesítően az orrunk alá dörgölni és nem mer igazán elborult és szórakoztató lenni (max. a végső, kellemesen brutális setpiece-ben). A 90-es éveket pedig nem azzal kéne megidézni, hogy ész és kontextus nélkül dobáljuk be az ismert számokat, mint egy elromlott lemezjátszó. 

Ennél viszont sokkal súlyosabb gond, hogy kivétel nélkül az összes emberi szereplőt sikerült annyira tenyérbemászóan idegesítőre megírni, hogy az ember szinte ordítva drukkol a rémeknek, hogy csináljak már ki őket. Persze szép gesztus volt Janiak részéről, hogy egy nyíltan leszbikus lányt tesz meg főszereplőnek, de sajnos Deena karaktere is abszolút unszimpatikus, sőt egyenesen taszító seggfej, aki a kötelező jock-nál is jobban megérdemli a baltát a fejébe. Ezeknek a fiúknak-lányoknak kéne szurkolni majdnem két órán át? Fucking forget it. Nincs az a neonfényben úszó, csilli-villi látványvilág és decens gore, amivel ezt orvosolni lehetne. Unalmas, pongyolán összecsapott és dühítően rossz fércmű a Fear Street: 1994, aki igényes modern tinislasher-t kíván, annak tudom ajánlani inkább Chris Landon (Boldog halálnapot, Freaky) munkásságát.

Ennek tükrében a Fear Street: 1978 máris előnnyel indul, hiszen nem kell műfajt megreformáló mesterműnek lennie, csak szimplán jobbnak lenni elődjénél. Ezt a kihívást csont nélkül tudja teljesíteni az 1978, ami egy sokkal nyílegyenesebb, pőrébb slasher, büszke tisztelgés a teljes Péntek 13 széria előtt. Tóparti nyaralótábor? Pipa. Ostoba, horny, füvező tinédzserek hada, akik tudatlan bárányként mennek a vágóhídra? Pipa. Baltás gyilkos, aki megállítatlan gépként megy előre? Pipa. Kötelező final girl? Hát persze, hogy hatalmas pipa.

Utóbbi az vöröshajú, igazi átokfajzat Ziggy Berman (Sadie Sink a Stranger Things-ből), aki mindig csak egy lépésre van attól, hogy páros lábbal rúgják ki a táborból. Ehhez még hozzá is jön a Shadyside-al szomszédos, tökéletes kiváros Sunnyvale-al való évszázados rivalizálás, ami csak még nagyobb célponttá teszi. Viszont mindez persze csak addig lesz Ziggy legnagyobb gondja, amíg a nővére Cindy (Emily Rudd) és annak pasija Tommy bele nem botlanak a már említett boszorkány Sarah Fier házába. A gonoszság szelleme rögvest meg is szállja Tommy-t, aki rögvest nekiáll proto-Jasonként aprítani a tábor lakosságát. 

A Fear Street: 1978 kicsit olyan mintha az alkotók a forgatás félútján jöttek volna rá, hogy talán sokkal lazábban kéne ezt az egészet fölfogni és nem szégyenleni, hogy kaszabolós horrorokat csinálunk. Ehhez hozzájön, hogy a második rész forgatókönyve sokkal jobban kezeli a humort, a szereplőket nem akarod egy sodrófával agyonverni és még arra is rendesen szánnak időt, hogy normális háttérsztorit, motivációt kapjanak. Még az ősi átok mögötti háttérsztorit is elkezdik rendesen felépíteni (ami ugye a harmadik részben lesz teljesen kibontva), bár mondjuk ennek tekintetében is sikerül átesni a túloldalra. Egyes szereplők annyira ráérősen sztorizgatnak itt, mintha nem mászkálna a táborban egy tömeggyilkos.

A színészek itt totál tisztában vannak a karakterek sablonosságával, örömmel lubickolnak benne és ettől máris szimpatikusabbak lesznek. Megvan a nullinteligenciás, de annál lelkesebb táborvezető, az undok gazdag lányok, a szemüveges geek, a kötelező stoner és a szimpatikus szépfiú is. Sadie Sink szinte a kisujjából rázza ki a weirdo girl szerepet, de Emily Rudd még nála is nagyobbat megy, aki nyafizós tinilányból változik át abszolút badass-é. A természetesebb fényviszonyokkal operáló látvány, a 70-es rockslágerei, mind sokkal nézhetőbb és élvezetesebb mozivá teszik az 1978-at. Lassan indul, kicsit túlnyújtott, de a közepétől már önfeledtebben és néhol egész ötletesen szabadítja el a vérvörös poklot.

A trilógiát lezáró 1666-ra is gyakorlatilag ugyanaz az inkonzisztens minőség jellemző, mint a széria egészére. Egy ideig jó, aztán már nem. Bizonyos elemei hangulatosak, emlékezetesek, szórakoztatóak, de aztán megint azt veszed észre, hogy unatkozol vagy valami hülyeség miatt a falat kaparod. A Shadyside-i boszorkányüldözést feldolgozó első órája az, amit talán a legjobban élveztem, de azt is csak azért mert bírom a pagancore horrokat és azok esztétikumát (puritán közeg, okkultizmus, pőre brutalitás, emberállati lealjasodás). Még azt is hajlandó voltam letüdőzni, hogy Janiak a puritán éra szereplőit, vagyis az ősöket a korábbi részek stábjával játszatja el és csak annyi a különbség, hogy vakos ősangol/ír akcentussal beszél mindenki.      Aztán visszaváltunk a jelenbe és megtörténik a gonosz legyőzése, a szálak elvarrása, amivel papíron nincs gond. Csakhogy ezt sikerült 40 percre kihúzni, agyoncsavarni-rendezni, ráadásul ez az epilógus konkrétan az 1994 folytatása, annak minden idegesítő rákfenéjével. Keserű szájízzel álltam fel a legvégső stáblistánál. A szándék nemes, az ambíció becsülendő, de a végeredmény túl csapongó, inkonzisztens, hogy jó szívvel ajánlani tudjam. De legalább az üzenetével egyet tudok érteni: A gazdagok szararcok, és ne bántsátok a leszbikusokat!

Olvasd tovább

Még több Film

Vissza