Ha cirka harminc éve jött volna ki, akkor a digitális videókölcsönzők helyett az igaziak egyik nagy slágere lett volna a három évvel ezelőtti A bébiszitter. Ami pont csak annyira piszkálta meg a tinifilmes slasher-ek jól bevált receptjeit, hogy azt a mai, önironikus kikacsintásokon, műfaji dekonstrukciókon nevelkedett generáció és a régi motorosok is egyaránt be tudják fogadni.
Joseph McGinty Nicol alias McG, a színtelen-szagtalan hollywoodi középszer
mesterrendezője, simán karriercsúcspontként hozhatja fel szégyentelenül véres és profán mészárszékét, ami az önreflexió ellenére is megmaradt egy abszurdan szórakoztató és egyszerű zsánerfilmnek, amiben még a videoklipes vizualitása is jól meg tudott férni.
Termesztésen, ha valami siker akkor ütni kell a vasat, ameddig forró, a
Netflixnek úgyis csak aprópénz az, amit egy ilyen filmre költeni kell, kizárt hogy ne legyen belőle haszon. A bébiszitter – A kárhozottak királynője, a klasszikus horrorszabályok szerint kíván felépülni: Megtartani azt, ami jó volt, csupán kicsit feltúrbózva és jobban lecsiszolva: A főszereplők maradjanak, helyszínek és a szituációk azonban legyenek újak, a gyilokok legyenek még látványosabbak és még véresebbek, miközben az első rész éjfekete humora se legyen elnyomva. De vajon most is sikeres lett a koktél vagy jól megsavanyodott az egész?
Két év telt el azóta, hogy főhősünk Cole (Judah Lewis) éles esze és a jószerencse kombinációjának segítségével megúszta, hogy bébiszittere Bee (Samara Weaving), egy ördögi alku részeként emberáldozatot csináljon belőle. De persze egy ilyen pokoli estét nem lehet csak úgy két lábon kihordani, mint a náthát: rémálmai és szorongásai napi szinten kísértik, saját környezete pedig időzített bolondgombaként kezeli. Végül is könnyebb elhinni, hogy a helyi lúzersrác puszta frusztrációból repített egy Chevy Impala-t a szülői házba, nem pedig azért hogy végezzen egy gyilkos szekta vezetőjével. Akinek teste még el is tűnt, az áldozatokéval együtt, zéró bizonyítékot hagyva maga után.
Cole-nak marad a keserű beletörődés és létezés a gimis totemoszlop
legalján, egészen addig, amíg legjobb barátja Melanie (Emily Alyn Lind)
meginvitálja egy közös hétvégi partizásra. A lehetőségre hősünk azonnal rákap, de persze mi már tudjuk, hogy ahol egy alkoholgőzös kamasztársaság összegyűlik, az nyílt vacsora a különböző rémeknek. És voálá: a szekta ismét támad (új és a pokolból feltámasztott régi arcokkal egyaránt) és biztosít egy újabb vérben és belsőségekben gazdag túrát hősünknek.
Nem kerülgetem a kását, hanem gyorsan rátérek a lényegere: A kárhozottak
királynője sajnos sok szempontból magán viseli a folytatások jellegzetes hibáit. Sokat markol, keveset fog és csak döcögve, félszívvel tudja hozni azt, ami elődjét szórakoztatóvá tette. Nem tudom ennek mennyi köze van ahhoz, hogy az első részt jegyző Brian Duffield helyett maga McG próbált három írótárssal dűlőre jutni, de a végeredményből hiányzik az energia, a frissesség.
Megfáradtabb, döcögősebb (főleg az első húsz-huszonöt perc, amit szó szerint át kell vergődni), és inkább fárasztó, mintsem felrázó.
Már a helyszínválasztás is jelzésértékű: Az első rész, a kertvárosi biztonságot és az abszolút kamaszálmot (szülők nélkül, kettesben a szexi nővel) fordította a főhős ellen, ügyesen kihasználva az ottani korlátokat. A folytatás már a kaliforniai sziklás hegyvidéken dobja be hősünket és a hozzá csapódó szintén számkivetett lányt Phoebe-t (Jenna Ortega) egy véres macska-egér hajszába, ami a Halloween-tól a Sziklák szeme irányába próbálja tolni a hangulatot (ha már úgyis annyit idézi a film a klasszikusokat). Nem sok sikerrel. Vagy csak egyszerűen nekem uncsi azt nézni, hogy mások kiszáradt, sziklás terepeken kúsznak-másznak.
Lewis és Ortega szerethető, szimpatikus párosa jó sokat tesz azért, hogy a film nézhető maradjon, még akkor is, amikor a forgatókönyv a legklisésebb és legkínosabb mondatokat teszi a szájukba. A gonoszok teljes erőbedobással nyomják az over-the-top, grimaszstílust, ami egyrészről még illik is hozzájuk (meg a film stílusához), pluszban úgyis csak azt várjuk el tőlük, hogy jó látványosan haljanak meg. Még szerencse, hogy az első részhez hasonlóan itt is minőségi, klasszikus speciális effektusok dominálnak. Van itt lefejezés, motorcsónak általi darabolás, kitépett torkok gallonszám fröcskölő művérrel, ahogyan kell. Enyhe dicsértének hangozhat, de becsüljük mert, hisz van ahol már ezt is CGI-vel spórolják meg.
Samara Weaving karakterének szelleme végigkíséri az egész filmet, éppen ezért külön fájó, hogy csak az utolsó 10 percre jelenik meg és akkor is egy olyan fordulathoz illesztve, ami inkább csak összezavarja a nézőt. A bébiszitter – A kárhozottak királynője részleteiben kellően elborult és vad (van benne egy szerelmi montázs, ami csodaszép főhajtás Masaki Yuasa zseniális Mind Game-je előtt), összességében inkább széteső és csak jóindulattal nézhető. A folytatás esélye persze a film végén felmerül, de jóval nagyobbat kell az alkotóknak durrantani ahhoz, hogy a harmadik rész tényleg emlékezetes legyen.