Sekélyes kárhozat: Mindig az ördöggel

Rég láttam ilyen jó pilotepizódot.

A tény, hogy a Mindig az ördöggel valójában egy magában álló játékfilm, senkit ne zavarjon össze, hiszen jól láthatóan Antonio Campos rendezőt sem feszélyezte különösebben. Lehet persze, hogy ő nem a sorozatnyitányok elvárásainak akart, de végeredményben mégis csak azoknak tudott megfelelni: filmjében szuggesztív módon felvázol egy sor érdekfeszítő karaktert, helyszínt és léthelyzetet, majd ezek figyelmes körbejárása, ne adj isten (vallásos környéken járunk), kibontása helyett inkább kulcsra zárja a pajta kapuját (ráadásul faluhelyen), és a lemenő nap fényében eloldalog messzire a susnyásban. Ekkor, mivel nem következik folytatás, mintha minden szereplő kicsit hülyén érezné magát – a nézővel az élen.

Amikor a filmvásznon (avagy a tévéképernyőn – a filmet a Netflix streameli) feltűnik egy tébolyultan villogó szemű prédikátor a rozsdásodó autók, a pitesütő nénikék és az izzadó kéjgyilkosok között, akkor egy középhaladó mozista máris egészen otthonosan érezheti magát. Ó, a déli gótika, ó, a tradíciók különös, a bűn és a megváltás sziklaszirtjei között hánykódó kárvallottjai! Noha Ohio, ahol filmünk játszódik, jó pár órányi autóúttal feljebb terül el, mint mondjuk a Wise Blood vagy pláne a True Detective első évadjának tartománya, kulturális értelemben ez bizony ugyanaz a vidék. Rongyosra forgatott Biblia, köhögő kisteherautó, csűrben égetett szesz, vékony pénztárca és jól táplált bigottság nélkül errefelé egy lépést sem lehet tenni, noha lappanganak itt-ott bizonyos részletszépségek is – ezek azonban nem ebben a filmben fognak napvilágra kerülni.

Campos ugyanis egyfajta vákuummentes földi pokol megfestésének igényével lép fel egy kényelmetlenül zárt közegben, ahol a régmúltat idéző, naiv, mély és szorongással csordultig teli vallásosság és a változatos formákban tenyésző, brutális erőszak között valamiféle lényegi és bonyolult kapcsolat gyanítható. Hogy ez pontosan miben is rejlik, arról a rendezőnek halvány sejtése sincsen, de nem is akar minket holmi mozgatórugók feltárási kísérleteivel fárasztani. A film jelentős részében semmiből sehová nem tartó, sok esetben vázlatosnak is alig tekinthető karakterek tesznek kevéssé helyeselhető dolgokat, ami alatt általában a gyilkosságot kell érteni: fáradhatatlanul pusztítanak állatot és embert, testet és lelket, mintha fizetnének nekik érte. Miért, miért nem. Többnyire nem tudjuk meg, pedig hallatlanul érdekes volna megérteni, mitől pislákol fel például a hosszú idő óta téli álmát alvó lelkiismeret egy évtizedeken át boldog precizitással gyilkolászó páros nőtagjában, vagy hogy kerekedik-e legalább néhanapján egy-egy kisebb volumenű belső vihar egy tisztelendő atyában a bánatos tény miatt, hogy szabadidejében kínosan fiatal lányok szoknyája alatt tornáztatja az ujjait. 

Egy férfinak újra és újra le kell ölnie embertársait, mert csak ilyenkor érezheti meg isten közelségét. Ritka erős állítás, Campos azonban meg sem kísérli valahogy a képek nyelvére fordítani. Filléres tévéjátékok bántó igénytelenségével ússza meg a dolgot: felolvastatja a mondatot egy narrátorral. Egy bölcsen deklamáló, másodrangú rádiójátékba pozícionált elbeszélővel, aki egyébiránt nem más, mint az eredeti regény szerzője, Donald Ray Pollock. Bár ténykedésével legalább a könyviparnak jó szolgálatot tesz: ha a nézőt kicsit jobban érdekli bármi is, amit ebben a filmben lát, nem nagyon van más választása, mint hogy fellapozza a regényverziót (magyarul is megjelent, keresd a boltokban). 

A családtörténet legelső állomását, az apa szálát többé-kevésbé leszámítva így megy ez mindvégig: a lényeget felolvassák, a southern gothic szokásos kellékeit elég jó minőségben (hangulatos tornácok, burjánzó hátsókertek) elénk rakják, amúgy pedig előbb-utóbb nagyjából minden második szereplő távozik az élők sorából, de egyik halál sem jelent az égvilágon semmit sem. Ezt fejbe lövik, az kötélen lóg, de mintha egy brazil napilap apróhirdetéseit olvasgatnánk a reggeli mellett: valakik valahol valamiért valamit. Nem ránk tartozik. 

Ahol a történéseknek gyomorforgató groteszkbe illene fordulnia, ott Campos víziói mélyen elszürkülnek (lásd a keresztre feszítet élőlényeket mutató, csüggesztően lankadt képi fantáziával kivitelezett beállításokat), amikor pedig egy ütésnek vagy egy rettegéstől felhőzött szempárnak kellene maróan fájnia, inába száll a bátorsága, és ahelyett, hogy mi kapnánk el a tekintetünket, ő fordítja el sietősen a kamerát. Másrészt bár jó tudni, hogy Robert Pattinson, Mia Wasikowska vagy Jason Clarke képes kínos ficamok nélkül eljátszani egy adott karaktertípus leginkább bejáratott változatát, a figyelemre méltó színészi munka azért valahol még csak ez után kezdődne. Tom Holland az egyetlen, aki érez ebből valamit, és voltaképp heroikus erőfeszítéseket tesz, hogy a kongó űrben, a teljes súlytalanságban valahogy mégis előcsalja magából és maga körül a gravitációt, de még az ő kvázi-megváltódása is rendkívül hamisan cseng a végén, és nem csupán azért, mert persze itt is szót kér magának a bosszantóan pedáns narrátor. Hanem mert az ördög pontosan azokban a részletekben lakozik, amiket ebből a filmből következetesen kifelejtettek.