Hongkongi filmet nézni ’97, de legkésőbb 2006 óta melankolikus élmény. Mert sokszor magukat a filmeket is körüllengi egyfajta finalitás-érzet. A kör bezárult, nem tudjuk mit hoz a holnap, de egy utolsó melóra, leszámolásra, kézfogásra, csókra még telik, aztán jön a nagybetűs végzet, ami elől nincs menekvés. Az elmúlt 25 év szocio-politikai változásai, az egykor pezsgő… Folytasd az olvasást
A narratívközpontú filmek legtöbbször a konfliktus köré húzzák fel a főszereplők összes cselekedetét. Hogy kik voltak és kikké válhatnak a jövőben az általában nem, max poénnak („Lehettem volna Ford Fairlaine, a halászok detektívje”). Mit csinál a hős, amikor nincs rosszfiú, akit le kéne győzni. Mit csinál a profi betörő, ha nem jön össze a nagy… Folytasd az olvasást
Filmrajongó számára nincs fájdalmasabb procedúra, mint amikor a kedvenc rendezője legújabb munkájáról kell leszedni a keresztvizet. Ebben a szakmában méltósággal megöregedni, ritka mint a fehér holló. Amikor Martin Scorsese vagy egy jobb napot kifogó Ridley Scott letesznek valami erőset, az a kivételt erősítő szabály. Sokkal gyakoribb az alkotói zeniten rég túljutott, energiatartalékokkal elkészült direktorok száma,… Folytasd az olvasást
Belenézel reggel a tükörbe, ugyanaz a megsárgult, unalmas kispolgári arc néz vissza rád, mint az elmúlt évtizedekben. Időről-időre persze fellobban benned a vágy, hogy valaki más legyél, egy menőbb, karakteresebb ember, akinek az élete minden csak nem a normális. Hogy bárcsak meglenne benned a bátorság, hogy változtass. Olyan mindennapos álom ez, amit lehet tagadni, csak… Folytasd az olvasást
Szocmédián körülbelül kéthavonta felüti fejét az a fárasztó, kétségbeejtően idióta diskurzus, ami a filmes szexualitás ábrázolásának fontosságát firtatja, hogy most akkor kell-e vagy sem, illetve inkább jobb, hogy most már nincs. Se pucérkodás, se szex. Az ezt vallók 50 százaléka kétségbeesetten kapaszkodik a „plotba”, a cselekmény logikai kauzalitásába, amit nem lehet megtörni az emberi valóság… Folytasd az olvasást
Vannak napok (vagy inkább hetek), amikor harapófogóval kell előrángatnom magamból a motivációt arra, hogy filmet nézzek. Benne lehet ebben a szezonális depresszió is, de leginkább az a felnőttkori nyavalya, amikor az ember a középszerűség tengerében rúgkapálózva próbálja megtalálni azt a filmet, ami képes újra éreztetni vele azt a tágra nyílt szemekkel nézett CSODÁT, amit gyerekkorunkban… Folytasd az olvasást
Elég biztos a tippem, hogyha végzünk egy itthoni felmérést, hogy a nindzsa szóról kinek mi jut eszébe itt Magyarországon, senki se fog egy történelmi kiselőadást tartani a japán klánháborúkban szolgáló bérgyilkosokról. A várhatóbb válaszok: Michael Dudikoff és az Amerikai nindzsa. Franco Nero, mint a kék szemű fehér pizsamás nindzsa. Hát persze, hogy a nindzsa bosszúja… Folytasd az olvasást
Amerikát az emigránsok építették. A filmiparát dettó, hisz még ma is áll a hollywoodi ideál: Ha azt akarod, hogy a világ valóban megismerje neved mint filmrendező, legyél európai, kanadai, arab, zsidó, kínai, japán, koreai, afrikai, akkor Los Angeles kapuin belül kell szerencsét próbálni. Feltéve, ha van olyan mázlid, hogy az Álomgyár gépezete nem fogja egy… Folytasd az olvasást
Vége az évnek, 2023-nak, hála Istennek – sóhajtanak fel sokan. Van is ok, amiért borúlátó lehet lenni, világunk látszólag úgy lángol, mint az erdei tábortűz, de még a személyes buborékomban is azt látom, hogy az átlagemberek többségét még az ág is húzza. Ekkor kell kapaszkodni még jobban azokba a dolgokba, amik örömet adnak nekünk, pl…. Folytasd az olvasást
A felgyorsuló globalizálódás pro és kontra hatásait naphosszat lehetne kivesézni. Viszont, ha az ember különlegességet szeretne látni bármelyik műfajból, akkor a szokásosnál is kevésbé van rászorulva a berögzült Amerika-Európa tengelyre. Videómegosztók, streamingoldalak, saját gyűjteményeiket megosztó fanatikusok mind megadják a lehetőséget, hogy a világ legkülönbözőbb sarkából jövő filmesek munkáit láthassuk. Persze megvolt a varázsa annak, amikor… Folytasd az olvasást