Elég biztos a tippem, hogyha végzünk egy itthoni felmérést, hogy a nindzsa szóról kinek mi jut eszébe itt Magyarországon, senki se fog egy történelmi kiselőadást tartani a japán klánháborúkban szolgáló bérgyilkosokról. A várhatóbb válaszok: Michael Dudikoff és az Amerikai nindzsa. Franco Nero, mint a kék szemű fehér pizsamás nindzsa. Hát persze, hogy a nindzsa bosszúja is a Vico filmje! A VHS korszakon felnőtt generáció szemében kb. ez a nyugati trash-kultúrkisajátítás maradt csak meg a sötétségben bujkáló ősi mitikus harcosokról. A fiataloknak meg ott van a Naruto (én nem láttam). Az ízlésficamosoknak meg a megboldogult 2009-es Ninja Assassin vagy ments Isten a GI Joe.
Valódi japán közegben, japánok által készített, egy kicsit komolyabban vehető nindzsás cuccal az esetek többségében nem nagyon találkozunk. Ezen lehet változtatni azzal, hogy ha az ember a Netflixen rátalál a House of Ninjas-ra (nem hiába használom a „rátalál” szót, mert a nemzetközi sorozatok még a szokásosnál is jobban eltűnnek a digitális tartalomtengerben). Aminek ötletcsírája annak a Dave Boyle-nak a fejéből pattant ki, aki született amerikai létre, homlokközépig benne van a japán kultúra szeretetében és itt ne az animés ölelőpárnák halmozására gondoljunk, filmjeibe rendszeresen csak japánul beszélő japán színészeket kasztol, akik hol az Óhazában, hol Amerikában kutatják sorsukat. A House of Ninjas esetében még szintet is lépett, hisz kis túlzással ő az egyetlen nem-japán az egész stábban, ami már önmagában biztosít egy bizonyos fokú autentikusságot, amit nem piszkít be Hollywood keze.
Adott egy első ránézésre átlagos család, amiről persze tudjuk, hogy nem átlagos. A Tawara família ugyanis az ősi nindzsaklánok utolsó modern leszármazottja, akik évszázadok óta vívják harcukat a hatalmi egyensúlyt megborítani kívánó Fuma klán ellen. A látszólagos utolsó összecsapásban a legidősebb fiú Gaku életébe kerül, a Tawara-k a phürroszi győzelem után úgy döntenek, a többi gyerek biztonsága érdekében felhagynak az ősi mesterséggel. Az apa (Yosuke Eguchi) a családi szeszgyárat próbálja életben tartani, az anyát (Tae Kimura) otthon emészti a magány, a kisebbik fiú Haru (Kento Kaku) a bűntudat elől az alamizsnamunkába menekül, míg a lány Nagi (Aju Makita) éjszakánként múzeumi tárgyakat csen el. Ezt az állóvizet veri fel egy politikai gyilkosságsorozat, a hatóságok sejtik, hogy itt nem sima bérgyilkosok keze van a dologban. Egy sötét összeesküvés, ami szép fokozatosan a Tawara család összes tagját újra a harcmezőre küldi, kit hivatásból, kit személyes indítékból.
Mivel szinte nulla elvárásokkal ültem le elé, ezért kicsit meg is lepett, hogy a House of Ninjas mennyire szolidan és érdekesen indít: Boyle és japán írótársai az első részekben ügyesen görgetik maguk előtt a központi rejtélyt (amiben Haru és egy szemfüles újságírónő kezdenek nyomozni egy vallási szekta után, akiknek köze lehet a gyilkosságokhoz), az excentrikus családtagok ügyes-bajos mindennapos rutinját, amiből a könyörtelen központi bürokrácia próbálja kirángatni őket (mert igen van Nindzaügyi alosztály ebben a sorozatban, klasszikusan gyűrött arcokkal), és persze az ismert lopakodós-rejtőzködős-időnként kaszabolós nindzsaelemeket. Jaj bocsánat, nem nindzsa, hanem shinobi, ahogy azt a szereplők többször is a szánkba rágja, nekünk hülye gajinoknak.
A slice-of-life-os, hol szárazan humoros, hol romantikus, hol kalandregényes vibe-ok pláne jól rezonálnak a minisorozatos formátummal, (két óra helyett van nyolc óra, így pláne nem kell kapkodni) és még az időközi tónusváltások se érződnek túlságosan élesnek. Sőt, a Fuma klán machinációi és hideg könyörtelensége tökéletes pszichológiai kontraszt ahhoz a meleg összetartáshoz képest, amit a Tawara-k közös jeleneteiben láthatunk. Mert az utóbbiakban ugyan végig ott lebeg a korábbi tragédia fájdalma és halál árnyéka, de egyben választás elé is állítja őket: Összetartanak és túlélnek, vagy széthúznak és elvesznek. Ennek mentén újabb piros pont, hogy a szereplők többségét is úgy sikerült megírni, hogy ne csak alapjáraton szimpatikusak legyenek, de legyen egy érezhető íve annak a karakterfejlődésnek, aminek végpontjában rájönnek, hogy mindig jobb, ha a problémáiddal nem egyedül szállsz szembe.
Tradicionalistás kontra modernitás, hűség kontra önálló identitás, a vér által előre kijelölt sors és az ezzel való szembemenés. Mind olyan téma, ami már az özönvíz óta a japán zsánerfilmek tematikai gerincét képezi. A kisebb fiú bűntudatból nem kívánja átvenni az apja helyét, a háttérbe szorult nők kitörni vágynak, az idősebb generáció mindent figyel és tud (főleg a nagymama), az ősi viszályokat pedig nem lehet elfojtani. The more things change, the more they stay the same, csak itt most már az okostelefonokat és a kamerarendszereket is ki kell játszani. Persze a csöndes lelkizés mellett a House of Ninjas nem felejti el, hogy mit akar a közönség látni, így epizódonként biztonságból mindig bedob egy-két látványos csihi-puhit, melyben csörögnek a kardok, kusznak, pörögnek, forognak, vannak improvizált maszkok, fegyverek, dobócsillag, a rosszfiúk tucatszám hullanak. Koreográfia, kameramunka, vágás, mind korrekt, de cipőkanállal csapnék annak a kezére, aki úgy gondolta jó ötlet lesz 60-as, 70-es évekbeli brit/amerikai pop-rock számokat alájuk keverni. Maradjunk annyiban nem volt az.
Egyszóval érdekesen induló sztori, jó színészek, hangulat, kellően véres akciók, szívem szerint már be is fejezném azzal, hogy akinek igénye egy laza délutáni szórakozásnak megfelelő szériára az vágjon bele. De sajnos a torta csak akkor tökéletes, ha nem kerül az egyik végébe olyasmi, ami nem illik oda, és a House of Ninjas esetében pontosan meg lehet találni azt a pontot, amikor Boyle-ék szép fokozatosan elkezdik kihúzni a biztos alapot az épülő dominótorony alól. Legfőképpen egy olyan fájdalmasan sablonos fordulattal („jaj ez az ember akit jónak hittem valójában gonosz!”), amit már nemcsak méterekről lát az ember, de még kellő alapja se sincsen, hiába próbálják kellően drámainak eladni. Aztán az utolsó nyolcadik rész gyanús gyorsasággal zavarja le a Tawara-k és a Fuma-k közötti leszámolást (ami amúgy nem néz ki rosszul), hogy aztán a kellő katarzis helyett egy olyan értelmetlenül túltekert, lezártság helyett frusztráltan nyitottnak ható befejezésbe torkoljon. Ami kútvízbe tett arzénként mérgezi meg az előző hét óra élményét, „ha ez vót a vége, akkor mi a fenének kezdtem neki”, Trónok harca óta tudjuk, sok mindenből ki lehet lavírozni, rossz befejezésből lehetetlen. Túl sok ambíció vagy a Netflix által kötelezően előírt szabály, hogy hagyni kell lehetőséget második évadra, csak találgatni tudom, mitől ment ez félre. De azért még mindig jobb volt, mint az Amerikai nindzsa így húsz év után újranézve.