Belenézel reggel a tükörbe, ugyanaz a megsárgult, unalmas kispolgári arc néz vissza rád, mint az elmúlt évtizedekben. Időről-időre persze fellobban benned a vágy, hogy valaki más legyél, egy menőbb, karakteresebb ember, akinek az élete minden csak nem a normális. Hogy bárcsak meglenne benned a bátorság, hogy változtass. Olyan mindennapos álom ez, amit lehet tagadni, csak nem érdemes. Mindannyian elgondolkodtunk már azon milyen lenne, ha nem a rendszerető, unalmas társadalmi lét keretein kívül léteznénk. Vagy ha csak lenne valaki vagy valami, ami felrázna.
Gary Johnson-nak (Glen Powell) is vannak ilyen gondolatai, de nem panaszkodik az átlagéletre. Filozófiatanár egy New Orleans-i egyetemen, béna kocsival jár, két kutyát tart, szabadidejében pedig kütyüket szerel meg a rendőrségnek egy kis extra zsebpénzért. Szürke egér, egy jelentéktelen, felismerhetetlen arc, tudja is ezt magáról. Aztán egy lehallgatásos rendőri akció közepén, ahol fedett ügynökökkel próbálnak inkrimináló vallomásokat kiszedni bérgyilkost felfogadó delikvensekből, Gary-nek kell váratlanul beugrania. Eljátszania egy olyan embertípust, aki az utolsó fajta, amit bárki is feltételezne róla. Viszont az alakítása olyan jól sikerül, hogy Gary lesz az új ál-bérgyilkos jolly joker, egy született hazudozó, megjátszó profi, a bullshitelés nagymestere, aki bárkit lépre tud csalni.
Ráadásul maga Gary is élvezni kezdni a folyamatosan változó szerepeket, az illúziót, hogy valaki más lehet. Keményfiú, szociopata, üzletemberes fazonú killer, orosz gengszter, macsó, titokzatos. Aztán a sors őt is összehozza a végzet asszonyával Madison Figueroa (Adria Arjona) képében, aki erőszakos férjét próbálja Gary-vel (vagy „Ron”-al) eltenni láb alól, viszont Gary először elegánsan lebeszélő a nőt erről, majd hetekkel később egy újabb találkozón szépen elcsavarja a fejét. Vagy fordítva. A lényeg, egymásba gabalyodnak. És ezzel Gary már meg is csinálta magának a komplikációkat: Két élet, két identitás, egyik oldalon fenyegeti a lebukás, másikon Madison férje, de hát a nőért minden őrültségre képes az ember. Főleg, ha a nő sem olyan angyali, mint amilyennek elsőre tűnik.
Ez a premisszája Richard Linklater legújabb mozijának a Hit Man-nek, ami lényegében az az amerikai függetlenfilm korszakos ikonjának, mint anno Soderbergh-nek az Out of Sight. Egy kettős identitásokkal, romantikával, szenvedéllyel fűtött, fanyarul humoros, csavaros neo-noir egy karizmatikus (és nagyon dögös) férfi-nő párossal a főszerepben. Csak persze mindez a saját stílusában. Abban a stílusban, ami miatt szerintem se tett jót, hogy végül a Netflixen landolt, a mozivászon helyett. A streamingközösség nagy valószínűséggel sodró tempót, látványos akciókat, pofánvágós poénokat és a megszokott popcornfilmes megoldásokat várja el tőle, miközben minden, amit Linklater rendezőként csinál, az ezeknek a komplett ellentéte. Neki a teljesen laza, visszafogott tempójú, laza történetvezetés, dialóguscentrikusság, a hangout vibes és a felszín alatti fanyar, groteszk humor a fontos, ami már a 90-es évek óta a sajátja és még az ilyen zsánermozisabb kitérőit is meghatározza. Minimalista, mégis egyedi hangulat, amire vagy ráérez az ember, vagy csak simán egy unalmas, túlpofázott hülyeségnek fogja érezni. Nálam működött.
Egyrészről Linklater esetében a minimalizmus és az alacsony költségvetés nem egyenlő az olcsó slampossággal. Kamerakezelése, snittelése, beállításai egyszerre elegánsak és precízek, mint egy jó jazzbetét. A helyszínek és a szereplők (főleg azok a redneck arcok, akik az álbérgyilkos Gary-t próbálják meg felbérelni) elképesztően autentikusak és kacagtatóak, a filmnek pedig még a lazasága ellenére is van egy tisztes tempója, ami csak ritkán toppan meg. De a Hit Man szíve-lelke mégiscsak a karakterekben és a dialógusokban van, legfőképpen a főszereplő Gary-ben. Akit pont azért olyan szórakoztató nézni, mert gyakorlatilag egy két lábon járó ellentmondássokkal teli kérdőjel. Sose lesz egyértelmű, hogy egy kissé bárgyú, de jót akaró fickó, aki azért kerül a kulimászba, mert megy a klasszikus férfiösztöne (értsd a farka) után vagy egy kiszabottul megnyerő karizmájú szociopata, aki végre megkapta a lehetőséget, hogy kiélje a fantáziáit. Egy dumb smart guy vagy egy smart dumb guy?
Pontosan ennek a figurának a furcsasága, a nővel való románca mögötti sötétség teszi érdekessé a Hit Man-t. Amikor tökéletesen összeillik két ember, de közben egymás morálisan rossz tulajdonságait és döntéseit is felerősítik, mégse veszítik el a szimpátiánkat, mert mindenki más, aki körülöttük van, az még náluk is taszítóbb. A Linklater filmekben a hősök az idő múlása, a stagnálás, a beszürkülés és kiégés ellen menekülnek, amit különféle módon próbálnak megkerülni. Gary Johnson ezt úgy oldja meg, hogy más emberek bőrébe bújik bele, mássá változik vagy talán pont azzá az emberré, aki mindig is akart lenni, csak nem mert. Madison Figueroa azzal, hogy viszonyt kezd egy titokzatos, veszélyesnek tűnő férfival, ami determinálja azt, hogy ennek véres vége lesz. Ki akarsz törni a komfortzónából, ami fojtogat? Találd meg azt az embert, aki legalább annyira fura és elcseszett, mint te magad.
Nem mondok nagy meglepetést azzal, hogy Glen Powell annyira fontos kerék a gépezetben, hogy nélküle nincs is értelme beszélni a filmről (ráadásul társforgatókönyvírói creditje is van). Már korábbi kisebb szerepeiben is ott pislákol az, amit most Linklater maximálisan kihoz belőle: A nagybetűs sztáraurát. Jelenlétével, karizmájával, a szájába tett mondatokkal, a női partnerével való tökéletes kémiájával gyakorlatilag magáévá teszi az egész produkciót. Nem szimplán eljátssza, hanem minden pillanatában maximálisan élvezi ezt a szerepet, a csibészes mosolyú ál-lovagot, akiből igazi lovag lesz és sose tudunk rá megharagudni (és ezzel még be is visz egy kis meta-színészi réteget a film szövetébe). Az eszével hódít és nem az öklével. Pontosan azt, amit maga a Hit-Man egésze is csinál. Speciális effektusok és bombasztikus setpiece-k nélkül, egy hitelesen, viccesen, szórakoztatóan előadott emberi sztorival hódít meg minket. Ezért is szomorú, hogy olyan időket élünk, amikor látszólag nincs helye az ilyen filmeknek a mozivásznon.