Amerikát az emigránsok építették. A filmiparát dettó, hisz még ma is áll a hollywoodi ideál: Ha azt akarod, hogy a világ valóban megismerje neved mint filmrendező, legyél európai, kanadai, arab, zsidó, kínai, japán, koreai, afrikai, akkor Los Angeles kapuin belül kell szerencsét próbálni. Feltéve, ha van olyan mázlid, hogy az Álomgyár gépezete nem fogja egy szép szabályos, szürke körré csiszolni mindazt az egyediséget, amit még az Óhazából magaddal hoztál. Ha valakit ettől nem kell ettől félteni, az a szemöldökfelrántó weirdo cinema új fenegyereke, a görög Yorgos Lanthimos, aki sajátos humorát és filmnyelvét nemhogy sikerült a nemzetközi és egyre Amerika-közelibb koprodukciókba átmentenie, de közben egyre jobbá is vált. Számomra is.
Pedig régebben nem volt túl rózsás kettőnk viszonya: A Kutyafog és A homár még csak zavarodottságot váltott ki belőlem, a Szent szarvas meggyilkosa már zsigeri utálatot és az elhatározást, hogy én ettől a karót nyelt, köldöknéző kóklertől soha nem nézek többé semmit. Ehhez képest a 2018-as A kedvenc teljes 180 fokos fordulat volt, amivel Lanthimos-nak nemcsak a művészfilmes és a közönségfilmes sikert elválasztó falat sikerült áttörnie, hanem az én szívemben lévő falat is. Köszönhető többek között annak, hogy a kosztümös angol történelmi éra és annak nyelvezete tökéletes táptalajnak bizonyultak a görög direktor abszurd, vulgáris humorához és az emberi viselkedés groteszk végleteinek szemléléséhez, ami korábban sokak számára befogadhatatlan volt (és ehhez külön taps illeti a két remek forgatókönyvírót Tony McNamara-t és Deborah Davis-t).
De ennél is fontosabb, hogy Lanthimos ekkor találkozott művészi múzsájával Emma Stone-al, aki egyszerre főszereplője, társproducere és megkerülhetetlen központja a Szegény párák-nak, ami kis túlzással karriercsúcs mindkettőjük számára. Jelenleg 11 Oscar jelölést mondhat magáénak, ami azért hihetetlen, mert ez a film a legszögesebb ellentéte annak, amit a Filmakadémia általában értékelni szokott. Egy teljesen öntörvényű, bármi máshoz nehezen hasonlítható (nemhogy műfajsablonok közé beszorítható), maximalista összeművészeti teljesítmény, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Amiben ráadásul annyi explicit szex van, hogy az valóságos sokkhatás lehet, az elmúlt másfél évtizedben sterilizált, bármiféle emberi intimitást nélkülöző amerikai filmekhez hozzászoktatott agyunknak.
De akkor itt az ideje kivenni a nyuszit a zsákból, mi a feszkes fenéről szól a Szegény párák, hogy ennyi csodálkozást, szóbeszédet és diskurzust generált már az első vetítések óta? Képzeljük el a klasszikus coming-of-age sztorit, amiben a főhős bejárja a nagyvilágot, különféle emberekkel találkozik, akik az emberi jóságot vagy rosszakaratot jelképezik, kalandokba keveredik, világlátása változik, hogy aztán egy nagy tanulsággal lépjen be a felnőttkor küszöbére. Na ezt Lanthimos már a film elején sarkából fordítja ki azzal, hogy protagonistája egy testileg felnőtt nő, aki viszont elmében és felfogásban gyerek, ezért viszonylag rövidebb idő alatt, újra meg kell tanulnia a felnőtté válást és még inkább a nővé válást és hogy micsoda hatalom rejtőzik a lába között, amiért a férfiak bármire képesek.
Csavarjuk ezen még egyet: Bella Baxter (Emma Stone) nem autista, hanem technikailag egy halott test, akit Dr. Godwin Baxter (Willem Dafoe) élesztett újra Frankeinstein módszerrel, nevezetesen a terhes nő hasában lévő egészséges magzat agyvelőjével. Nem, ez nem elírás volt, ha kell nyugodtan tarts cigiszüntetet kedves olvasóm, amíg feldolgozod ezt az információt. Mindenesetre a felnőtt testben kisgyerek Bella, Baxter doktor és a nála pár fokkal jólelkűbb Max McCandles (Ramy Youssef) gondjaira van bízva, egészen addig, amig tudása rohamosan fejlődésnek indul és hamarosan a pubertás lépcsőfokait is újra átlépi. Bella hamarosan megtudja mi a szex, mi az orgazmus és a szerelem, az iránta szintén gyengéd érzelmeket tápláló Max már meg is kérné a kezét, amikor váratlanul betoppan a nőcsábász Duncan Wedderburn (Mark Ruffalo), aki az egész nagyvilág minden csodáját ígéri a négy fal között évekig tartott womanchild-nak, aki a horogra rá is kap.
Ezzel indul el Bella fizikai és szimbolikus utazása a világ, az emberi moralitás árnyai és saját teste körül. Ami során lát szépséget, kalandot, csúfságot, a gazdagok és szegények közötti árkot, kiszámíthatatlan és egyre csak fejlődő személységével előbb megbabonázza, majd az őrületbe kergeti Duncan-t és mindeközben Bella dug. Rengeteget. De sose ugyanúgy. Dug felfedezésvágyból, hormonittas vágyból, számításból, pénzért vagy kényszerből. Egy párizsi kuplerájban ismerkedik meg a szocializmussal, az emancipációval és a leszbikussággal, amiről már folyik a hangos vita, hogy ezt Lanthimos mégis mit a fészkes fenének szánta: Prostitúció-párti tézisnek, hogy a feminizmus kefélésből áll, vagy csak egész egyszerűen az agyunkat húzza ezekkel a feldobott labdákkal, amiket úgyis felold a stilizáltságban meg az akasztófahumorban.
Egy biztos, a Szegény párák képi megvalósítása és hangvétele annyira pofánvágóan kifacsart és furcsa, hogy az már önmagában kivételes moziélménnyé teszi. A halszemoptikás felvételek és a szándékosan túlcicomázott, barokkos production dizájn már nem meglepetés (amihez kishazánk épületei is jó szolgálatot tettek), viszont Lanthimos az összes európai helyszínt steampunk-szerű fantasy makettvárosként prezentálja, pasztellszínűre pacsmagolt CGI égboltokkal, géphajókkal, extravagáns kosztümökben mászkáló figurákkal, akik mégis karakterisztikusan csúnyák vagy szépek. Mintha Jean-Pierre Jenuet vagy Terry Gilliam is odaült volna a görög mellé kicsit belepiszkálni a stílusba, a végeredmény azonban mégis abszolút Yorgos-é.
Ami szintén a torkán akadhat a nézőknek, én viszont tapsikolok, hogy basszus egy film, amiben markánsan, rikítóan és észszerűen használva vannak SZÍNEK, és nem úgy néz ki, mint az ecsetmosó pohár vize.Viszont, ha a látványfétis vagy a szexuális fétis kicsit túl erősen csavarja az ízlelőbimbókat, két eleme van a Szegény párák-nak, amibe hajókötélként lehet kapaszkodni. A sziporkázó, éjfekete humorába és az abban brillírozó színészekbe, akik közül mindenki megérdemli a hozsannát. Dafoe elcseszett, szörnyarcú, szeretetéhes apa-Istenfigurája, Ruffalo toxikus férfi-hisztérikája, de amit Emma Stone lenyom az a tökéletes fúziója a szellemes ostobaságnak, a felnőtt komolyság után kapaszkodó gyermeki kíváncsiságnak, átformálódó ártatlanságnak és magabiztoságnak. Aki végül régi testben, de megújult lélekkel és elmével lép át a jobb élet és a valós szabadság kapuján. Amiben nem az tesz téged emberre, hogy ki hányszor dugja be neked, hanem hogy van-e valaki melletted, aki tényleg önmagad valójáért szeret. Ezt a menetet újra te nyerted Yorgos, csak így tovább!