Vannak napok (vagy inkább hetek), amikor harapófogóval kell előrángatnom magamból a motivációt arra, hogy filmet nézzek. Benne lehet ebben a szezonális depresszió is, de leginkább az a felnőttkori nyavalya, amikor az ember a középszerűség tengerében rúgkapálózva próbálja megtalálni azt a filmet, ami képes újra éreztetni vele azt a tágra nyílt szemekkel nézett CSODÁT, amit gyerekkorunkban éreztünk. Amikor olyasmit nézünk, amiben művészet, szenvedély, fantázia van, nem pedig unalomig ismert storybeat-ek cinikus kipipálását, ami postafordulattal mehet ki a Netflix csütörtök délutáni sávba. Na pont az ilyen morgó-zsörtölődő hangulatba tud tökéletesen időzített rakétaként robbanni a Hundreds of Beavers, ami fültől-fülig terjedő vigyort ragaszt arcodra. Mikor utána olvasol csak lesel: Ezt, így, ennyiből? Igen, hát mi másról szólna a filmkészítés, mint a határok ledöntéséről? Nincs rá pénz? Kitaláljuk, trükközünk, ügyesen spórolunk, de a mágiát nem veszíthetjük el: A közönség döbbent morajlását, kacaját, hogy a vászonra mered háromszáz csillogó szempár.
Mike Cheslik nem aprózta el: Közel négy évig kuporgatott innen-onnan, amíg bele nem vágott első nagyjátékfilmjébe, amit kb annyiból hozott össze, hogy egy hollywoodi monstrum büfészámláját se tudná kifizetni belőle (kerek 150 ezer dollár). Négy év: pontosan elég idő arra, hogy valaki minden képkockát megtervezzen és ez a megtervezettség, felgyülemlett ötlethalmaz, ambíció, lelkesedés és szabadkezűség bizony ott van. A Hundreds of Beavers már két évvel ezelőtt elkezdte felverni a vizet az amcsi fesztiválokon, hogy itt ez az őrült, fekete-fehér állatos-vadászós slapstick vígjáték, amit nem lehet szavakkal körülírni, látni kell és most az Amazon jóvoltából mi is megkaptuk a kegyet, hogy lássuk. 2024 (talán) legjobb, legfantazmagórikusabb alkotását, ami olyan nemes főhajtás a némafilmkorszak hallhatatlan nagyjai között, hogy attól könnybe lábad a szemem. De közbe mégsem üres idézetgyűjtemény, hanem egy évtizedeken és konkrét médiumokon is átívelő melting pot, saját stílussal és identitással.
Cheslik írótársa és jóbarátja, a hihetetlen nevű Ryland Brickson Cole Tews játssza Jean Kayak-ot, akit az első jelenetben egy senkiházi részegesként látunk, akinek mindene a pia, majd hírtelen egy csapásra egy hóval borított téli erdőségben találja magát, se pénz, se bunda, se tüzifa. A film első fél órája túlzás nélkül egy briliánsan felépített konstans gegparádé arról, hogy minként próbál életben maradni a vadonban, vadat ejteni, szőrmebundát csinálni, tábortüzet gyújtani. Hogy aztán beinduljon a tényleges cselekmény és Jean megismerkedjen a környéken élő kereskedővel és annak csodaszép lányával, akibe persze rögtön bele is szeret. De persze a papa nem adja egy kóklerhoz a lányát, a férfinak bizonyítania kell, hogy nem csak egy vadász a sok közül, hanem a környék legjobb vadásza. Ehhez pedig nem elég egy-két vadat elejteni, hanem sokat, nagyon sokat. Jean Kayak számára ki van tűzve a cél, azonban a szőrmevadászat és a gyűjtögetés a környéken élő hódok ősellenségévé teszi. Vajon ki lesz a győztes, a kétlábú négybalkezes vagy a sok lúd disznót győz alapon támadó rágcsálók?
A Hundreds of Beavers-t első nekiugrásra úgy tudnám a legkönnyebben körülírni, mint egy patchwork takarót, amibe belevan szőve a huszadik századik amerikai non-verbális komédia legismertebb elemei: A chaplini cseplő-botló főhős, aki leküzdi az elég görgetett akadályokat, a buster keaton-i mutatványok, a Looney Toons/Tom és Jerry rajzfilmek hasraesős, üldözős, pofánvágós slapstickje, de van csipetnyi a mostani idők abszurd, szürreális humorából (sőt megkockáztatom, talán még Jacques Tati-ből) is. Miközben az egész film úgy néz ki mintha félúton lenne egy iszonyú lelkes amatőrmozi és George Mélies között: A fekete-fehér képi világ autentikusan karcos, szaggatott és szűrten megvilágított, a látványosan kivehető zöld háttér előtt mozgó figurák, kézzel rajzolt hátterek, animációk, kivágások meseszerű eltúlzásai hamar felülírják agyunkban azt a gondolkodást, ami azt sugallná, hogy ez csak azért néz ez ki így, mert nem volt pénz. Egy simán pénzszűkületi kényszer alatt dolgozó rendező nem hozna tudatosan olyan döntést, hogy minden állatot (legyen az nyúl, farkas vagy hód) antropomorf jelmezekbe öltözött emberek játsszanak el. Cheslik egyszerűen tudja, hogy ha egy hódjelmezbe öltözött embernek kell hódot eljátszania, aki pofán ver egy vadászt, vagy századmagával üldözőbe veszi, akkor az egész egyszerűen vicces. Főleg, ha ezt megismételjük még párszor. Pont úgy, mint a rajzfilmekben vagy a némafilmekben.
A szándékosan teátrális, mesterségesen kreált látvány, a valóság tagadása nem hiba, hanem maga a film egésze, egy visszanyúlás a mozi eredetéhez, a láncok nélküli fantáziához. A pofánvágás és hasraesés még csak a habtorta teteje, ebben a filmben minden poén teljesen kifacsart mégis érhető logikán, egymásba kapaszkodó cselekvéseken alapszik, mint amikor a prérifarkas felül egy rakétára, hogy utolérje a gyalogkakukkot, de az vagy felrobban alatta, vagy nekirepül egy sziklának. Jean Kayak is pontosan így, folyamatos kudarcok után válik egyre jobb és jobb vadásszá (az őt megformáló Tews arcgesztikulációja, testjátéka, komikusi időzítése mind szenzációs). Ráadásul egy olyan általa kigondolt rendszer segítségével, ami túlzás nélkül jobban képes filmre átvinni a videójátékok fejlődés-logikáját, mint bármilyik egybites adaptáció, amivel Hollywood próbálkozott az elmúlt harminc évben. Anélkül, hogy zsánert, stílust vagy az előző negyven percben letett hangulatot eldobná.Jobb is, ha gyorsan lakatot teszek a számra és nem fedem fel, mennyi szürreális fordulatot, eszement alkotói megoldást, poént tartogat a film közel két órája (ami első hallára riasztóan hosszúnak hangzik, elvégre egy burleszkről beszélünk, de sose válik unalmassá vagy megfáradta). Úgyhogy csak annyit súgok: Ha azt hittétek nem lehet ötvözi a Bud Spencer/Terence Hill filmek bunyóját a Crash Bandicoot-al és a japán tokusatsu-val, well think again. A Hundreds of Beavers az utóbbi évek (évtizedek) legjobb, legőrültebb és mégis legőszintébb komédiája, ami nem Wes Anderson utánzat, se nem posztmodern dekonstrukciós, agyonironizált baromság, hanem egy pofonegyszerű történez, fantasztikus körítéssel, ami kikapcsol, szórakoztat, kacagtat, elámulsz, azt mondod: „Ezigen!”. Mert minden képkockáján ott csillog az alkotói szeretet, odaadás és a csoda. Az, amiről a filmnek szólnia kell.