Vége az évnek, 2023-nak, hála Istennek – sóhajtanak fel sokan. Van is ok, amiért borúlátó lehet lenni, világunk látszólag úgy lángol, mint az erdei tábortűz, de még a személyes buborékomban is azt látom, hogy az átlagemberek többségét még az ág is húzza. Ekkor kell kapaszkodni még jobban azokba a dolgokba, amik örömet adnak nekünk, pl. a filmekbe. Mit ad Isten, idén egy olyan esztendőt könyvelhetek el, amik az előző három-négy évhez képest bővelkedik a pozitív mozis élményekben. Amik még a hülyewoodi sztrájkok, idióta stúdiófőnökök, a mesterséges (un)intelligencia és a borzalmas trendek ellenére is (arról már inkább ne is beszéljünk mi folyik nálunk) képes volt visszaadni a hitem a hetedik művészetbe. Top 5 kedvencem tavalyról, itt és most.
A fiú és a szürke gém (The Boy and the Heron, Hayao Miyazaki): Az animáció műfajának fájdalmas ellenmondása, hogy egyszerre kívánja meg a mozgásdinamika, a szépművészeti tehetség és a belefektetett munka legmagasabb szintjét, de legtöbbször a végeredmény ritkán tud túllépni a 12 év alatt korosztály pocsolyasekély délutáni szórakoztatásánál. Ezért kell borzasztóan megbecsülni az olyanokat, mint az örök visszatérő Miyazaki, aki hetven fölött is még mindig úgy tud mesélni, hogy azt nemcsak a gyerkőcök, de mi felnőttek is örökre magunkkal visszük a szívünkbe. Fél évszázadot átívelő munkásságának tökéletes összegzője A fiú és a szürke gém, ami egyszerre félig önéletrajzi reflektálás a második világháború okozta családi sebekre, szédületes látványvilágú fantasy felnövekvés-történet és egy sokat látott-tapasztalt öregember kérése az ifjú nemzedék felé: Bármennyire is rossz a világ, szeressétek azt, aki szeretni akar titeket az Istenit!
Bablyon (Damien Chazelle): Egy film, amiről sokszor én is nehezen tudom eldönteni, hogy kinek vagy minek szánták. Egyszerre leleplező vádirat a némafilm-korszak Hollywoodjának hedonizmusáról, ugyanakkor csillogó szemű rajongás a mozgókép művészetének csodája felé. Háromórás, részeges dülöngélés történelem, fikció, vígjáték, dráma és szatíra között, de legfőképpen egy pokoli tempóval dübörgő, ördögién szórakozgató zenebona, egy kitartott filmes jazzszóló. Ami örvénylik, hullámzik, egyszerre undorító és csodaszép. Az emigráns mexikói-amerikai melós (Diego Calva), az őstehetségű, de kontrollálhatatlan díva (Margot Robbie) és a levitézlett, a szebb időkbe kapaszkodó szépfiú (Brad Pitt), akik építik a gépezetet, mielőtt ez kiköpi őket. De belül ők is tudják, azt amit mi is, hogy bármennyire is utálhatjuk az Álomgyárat, mégse tagadjuk meg teljesen, mert az ami időről-időre kijön belőle, az túlél minden embert, szenvedést, időt és teret. Egy lenyomat, mindazról ami szép és mágikus. Ahogy maga a Bablyon is pont ilyen film.
John Wick: 4. felvonás (John Wick: Chapter 4, Chad Stahleski): Ha részese lehetsz egy olyan filmnek, ami alapvetően megreformálja egy ország filmiparát, a szerencse fia vagy. Hát Keanu Reeves-nek ez most kétszer is megadatott, ráadásul a Mátrix-hoz hasonlóan a John Wick is egy olyan fúzió, ami a folytatásoknak köszönhetően csak még grandiózusabb, még átfogóbb és még önállóbb lett. Egy óriási imprint alkotója, Chad Stahleski elméjéről és mindarról, amiért rajong, ízlését formálta és rendezővé tette. Ami a 70-es évek szikár bosszúfilmjeinek neonfénybe borított, felturbózott újrakiadásánál kezdődött, az a negyedik (és remélhetőleg tényleg utolsó mert ennél jobb lezárást nem kaphat) epizódra egy mitikus magasságókba emelkedő pisztolyopera sorsszerűségről, bajtársiasságról, az emberi elszántság és a halál közötti örök küzdelemről. Kardpárbalyokkal, fejlövésekkel, üvegen átdobott testekkel, óriási body countal. Egy film, amiben egyszerre találkozik John Woo, Melville, Chang Cheh, Leone és Buster Keaton, Kelet és Nyugat. Rest in piece, Jonathan.
Megfojtott virágok (Killers of the Flower Moon, Martin Scorsese): Az internetes mémek és a vattacukor popcornfilmek fikázása mellett azért érdemes nem megfeledkezni arról, hogy Scorsese mit képvisel, mint filmrendező és hálát adni az Úristennek, hogy még élete alkonyán is szakadatlanul aktív. Élő legendája, viharban szilárdan álló tornya a filmkészítés azon érájának, amikor a filmrendezők felnőtt filmeket készítettek felnőtteknek, olyan témákkal, amik húsba-lélekbe vágnak, gondolkodásra késztetnek. Marty karrierre azon szakaszába lépett, amikor már a szokásosnál is kevesebb ideje van a bullshitre, három és fél órás gigászi történelmi tablójában hajunknál fogva nyomja bele arcunkat az amerikai történelem ősbűneibe. A pionírok, az amerikai vidéket meghódítók vérvörös igazságába, ahol a szép szólamok, regék és álmok mögött népírtás, elnyomás, szisztematikusan felépített elnyomás és halál rejlik. Ami a tiéd azt elvesszük, felégetjük, legyilkoljuk, mindezt a haladás, a fejlődés és Isten nevében. Tipord el a vadakat, a barbárokat, éljen a civilizáció! Aztán Scorsese megállít és felteszi a kérdést: Valójában kik voltak az igazi barbárok? Egy hazugság, amibe már ő is csak beleszületett, felnőtt és most öregemberként, a pódiumra kiállva ismeri be: Csak emléket tud adni az áldozatoknak, igazságot nem.
Oppenheimer (Christopher Nolan): Hogy a koronavírus megtorpedózta előző filmjét a Tenet-et, talán a legjobb dolog, ami történhetett korunk leginkább agyondicsért rendezőbálványával Christopher Nolan-el, aki már annyira elveszett az absztrakcióban, a James Bond setpiece imádatban, hogy azt is elfeledte, hogy közönségnek készít filmet. Pedig látásra az Oppenheimer is ilyen köldöknézős, bölcsészpulóveres valami, egy háromórás film az első atombomba készítéséről és annak teremtőjéről, hogy lehet ez izgalmas? Hát lehet. Az Oppenheimer ugyanis nem egy száraz Wikipédia-cikk felolvasás, hanem egy zaklatott tempójú, paranoid, egzisztenciális félelemtől szétrepedő thriller, Nolan JFK-je, melynek antihőse a tudomány oltárán adja az emberiség kezébe saját pusztulásának kulcsát. A militarizmus és az imperializmus kettőse, ami felfal minden jó szándékot, előbb hőssé majd ellenséggé majd újra hőssé teszi a hóhért, aki túl későn realizálja munkája gyümölcsét. Kép, hang, zene, effektek, színészek, minden tökéletesen klappol. A stáblista után se mered elengedni a karfát. Pedig csak egy nagy bumm van és legtöbbször csak emberek beszélnek. De láttad a gombafelhőt, tudod mit jelent és hogy bármikor megtörténhet. Ezt a félelmet hozza vissza Nolan remeke.