Szocmédián körülbelül kéthavonta felüti fejét az a fárasztó, kétségbeejtően idióta diskurzus, ami a filmes szexualitás ábrázolásának fontosságát firtatja, hogy most akkor kell-e vagy sem, illetve inkább jobb, hogy most már nincs. Se pucérkodás, se szex. Az ezt vallók 50 százaléka kétségbeesetten kapaszkodik a „plotba”, a cselekmény logikai kauzalitásába, amit nem lehet megtörni az emberi valóság és intimitás pillanataival. A másik 50 nemes egyszerűséggel gyerekes puritanizmus, az angolszász protestáns bűntudat manifesztációja, aminek szemében a szexualitás minden megjelenése pornográfia, amit el kell keríteni a filmtől, az egyik csak szórakozásra jó, a másik meg arra, hogy titkokban levezessünk.
Bármi is legyen a szemlélet, ez a diskurzus és a filmművészetben lévő testiség kilugozása az elmúlt 20 évben nem ünnepelni való. Mélyen művészetellenes és antihumanista fordulat, ami pont azt az elemet veszi ki a mozgóképből, ami olcsó eszképista szórakozásból, valódi katartikus élménnyé tudja formálni: Az emberi létet, aminek igenis része a szex. Amivel szembenézünk, konfrontál, kérdéseket tesz föl vagy válaszokat ad. És mi jobb esetben nem fintorgunk vagy azon izgulunk, juj hogy tudom ezt a családdal, barátokkal, szüleimmel megnézni, elvégre felnőttek vagyunk nem? Beszélhetnék még erről bekezdéseken át, linkelhetnék briliáns esszéket a témában, de hogy rövidre fogjam: Sose voltak olyan tökéletesek az emberi testek és ennyire steril minden más, mint most a 2020-as évek amerikai tömegfilmjében. Pontosan ezért érződnek oázisnak az olyan filmek, mint a Kivérző szerelem.
Rémája és történeti időpontja már eleve jelképes, a 80-as évek bodybuilder világába kapunk bebocsátást, egy helyet, ahol a dagadó, feszülő, izzadó izmokban és közszemlére tett testekben már eleve van valami fetisisztán erotikus, pláne ha a női oldalról van szó. Ahol a maszkulin őserő és a feminin külsőségek találkozása, a társadalmi üvegfalak betörésére tett kísérlet (hogy egy nő sosem lehet olyan erős, mint egy férfi, de van amikor igen) ösztönösen figyelemfelkeltő és veszélyesen vonzó. Ezt érzi meg egy új-mexikói porfészek edzőtermének tulajdonosa Lou (Kristen Stewart) is, amikor Jackie (Katy O’Brian) belép az ajtón és puszta jelenlétével vonzalmat és az élet szikráját gyújtja be a visszahúzódó, láncdohányos Lou életébe. A két lány szinte törvényszerűen egymásba gabalyodnak, dúl a lamúr, Jackie gőzerővel készül a Vegasi bodybuilder versenyre, Lou végre lát értelmet, hogy minél messzebb kerüljön a lezüllött kisvárosból és zakkant családjától. Cél: Kalifornia, tengerpart, közös élet.
Papíron könnyű is lenne a dolog, csak hát Lou apja (Ed Harris) pont a környék főgengsztere, (akinél Jackie tudatlanul még munkát is vállalt), nővérét pedig a nullinteligenciás férje JJ (Dave Franco) tartja rettegésben, így Lou nem mehet csak úgy el. Hisz a vér kötelez, és még az FBI is köröz körülötte. Aztán egy este JJ ökle jobban eljár, felesége félholtan a kórházba kerül, a kétségbeesett Lou pedig tudja hogy nem tehet semmit, mert nem elég erős. De Jackie erős. És Jackie cselekszik, mert szerelmes Lou-ba. A szerelemért nagyon sok mindent megteszünk. Rossz dolgokat is. Olyan dolgokat, amik lavinaként küldenek minket a hazugságok, árulások és egyre rosszabb dolgok mélyére. Nagyon véres dolgok mélyére.
A Kivérző szerelem egyik legfőbb ereje az a gördülékenység, amivel az író/rendező Rose Glass vagy féltucat egyedi zsánert olvaszt egymásba a klasszikus noir-tól kezdve, a Jim Thompson-i southern gothic-on, a „menekülő szerelmesek” thriller-ig, mindegyiken pont annyit csavarva, hogy ne üssék ki egymást. A jól ismert lehúzó redneck közeg, a heves és egyben toxikussá váló leszbikus szerelem, amivel Lou és Jackie egymás legrosszabb énjét és döntéseit hozzák ki, a kissé Coen-es de kellően elbaszott, creepy karaktereket ügyesen összekapcsolja az az általános foszlottság, izzadtságban és egyéb testnedvekben bővelkedő mocsok, ami árad ebből a filmből. Itt nincs hollywoodi glamour, szarok a frizurák, csorbák a fogak, Stewart főhősnője a nyitójelenetében konkrétan egy szaros vécében turkál és még a környék kiskirályának is rosszabb az ízlése, mint a magyar újgazdagoknak. Itt mindenki vagy a mocsárban dagonyázik vagy próbál kikaparni belőle.
Nem csoda, hogy egy ilyen világ olyan szerelmet szül, melyben mindkét fél akarva-akaratlanul egymást használják ki: Lou Jackie erejét, Jackie pedig Lou szeretetéhségét, egyetlen közös nyelvük a testi kontaktus, a szex, amit Glass egyszerre ábrázol erotikusan, expliciten, mégis arányosan és okosan. Narratív és tematikai súlya van a szexnek, a birtoklás, a vágy, a „human condition” megtestesülése, aminél csattanósabb választ nem lehet adni arra a vádra, hogy csak olcsó pornográfiaként pakolnak a rendezők ilyesmit egy filmbe. Mégha a forgatókönyv kicsit felszínes gyorsasággal hozza őket össze, Stewart és O’Brian naturalisztikus játéka, kettejük kémiája már eleve ad egy erős alapot a Kivérző szerelem-nek, amit nem lehet elvitatni.
De nemcsak ők tartják egyben ezt a vad zsánerkavalkádot, hanem az is ahogy Glass bátran beleáll az összes stilisztikai mutációba, amin filmje végigmegy. Ami már csak azért is rizikósabb, mert a második felében a Kivérző szerelem kilép a földhözragadt neo-noir sodorból és elindul a tömény szürrealizmus útján. A veszély, a paranoia tetőfokra hág, Jackie a szteroidok rabjaként hús és izomszörnyeteggé válik, vérvörös Refn-i hallucinációk váltogatják egymást, beindul a testhorror és az őrület, míg végül a vonat megáll félúton Lynch és Shinya Tsukamoto között. Glass nem fog eredetiségből jelesre vizsgázni, de ha már idézünk, akkor idézzünk a legjobbaktól. Stílusosan, dögösen, tövig nyomva a gázt. Ami lehet kicsit slampossá teszi az összhatást, de egyensúlyozza is a forgatókönyv foghíjasabb elemeit. Nem is kíván mély élmény lenni a Kivérző szerelem, inkább egy heves érzelmi impulzus kivetülése, mint amikor a vágy eltompítja az eszedet, mész bele a bozótosba, hogy majd később bánkódj. Különben is, ha már a Gen X kapott egy jófajta, izgalmas és szexi leszbikus-bűneposzt (ala Bound), akkor a Twitter-TikTok generáció is bőven megérdemli.