Author Archives → Greff András

Lövés előtti és utáni csend: Alvilág 1-3.

Holttestek nélkül még csak-csak működőképes lehet egy bűnügyi fikció, az excentrizmus viszont mintha a krimik keringési rendszerének legfontosabb része volna. Felsorolni sem lehet talán, összesen hányféle furcsa nyomozót láthattunk már az évek során, de alkoholista, Tourette-szindrómás, autista, denevérjelmezes, botcsinálta és Asperger-szindrómás például biztosan volt közöttük. A skandináv krimikben a markánsan extrém (sötét, hideg, havas, esős,… Folytasd az olvasást →

Jean-Pierre Melville-sorozat: Az áruló

Az ember morális lény, ami a reménytelen pszichopatákat leszámítva még a bűnözőkre is igaz, és ez toronymagas labda a művészek számára. 1962-ben készült ultrafekete filmjében Jean-Pierre Melville könyörtelenül le is üti ezt a labdát. Párizs környékén ténykedő, nagyban játszani akaró, kisebb stílű bűnözőinek bukását a morális érzékük okozza: az itt szinte megfoghatóan plasztikusan ábrázolt tolvajbecsület…. Folytasd az olvasást →

Stephen King újranézése #9: Maximális túlhajtás

A remekművek sokfélék, de a rossz filmek között is lehetnek számottevő különbségek. Kevesen tudhatnak erről annyit, mint Stephen King (és az ő tábora), hiszen a műveiből készült mozgóképes adaptációk között köztudottan egymást érik a hulladékok – amelyek állaga ugyanakkor a rothadás, a mállás más és más stációit mutatja. A Maximális túlhajtás esetében maga a filmesektől… Folytasd az olvasást →

Slasher-klasszikusok #14: Intruder

Jó időben jó helyen lenni az életvezetés művészetének egyik kulcstényezője, és egy fiatal, független amerikai horroristának kevés jobb elfoglalható pont adódott a XX. századi tér-idő koordinátán Sam Raimi baráti körénél a 80-as évek elején – amely kör egyúttal magában foglalta a Coen testvéreket és holdudvarukat is. Scott Spiegel S. Raimi és Bruce Campbell középiskolai osztálytársa… Folytasd az olvasást →

Greff 2021-es kedvencei

The Card Counter Mindannyian a létezésünk börtönében járjuk lassú köreinket, csak van, aki nem engedheti meg magának a luxust, hogy elfeledkezzen erről a tényről. Ilyen sorsverte figura a Paul Schrader letaglózó karaktertanulmányának fókuszában álló William (Oscar Isaac) is, aki éles szemével nemcsak a szerencsejátékok szabályszerűségeit, hanem – a katonai börtönben, ahol éveket húzott le –… Folytasd az olvasást →

A legsötétebb tartomány: Opera

Dario Argento operaházi giallójában van egy kép, amit az is ismerhet, aki még nem látta a filmet. A tűkkel felpeckelt szemű Betty (Cristina Marsillach, talán a legjobb Argento-főszereplő) közelijére gondolok, akinek végigcsordul az arcán a vér, hogy mindenkinek egyértelmű legyen: ha nem akarja súlyosan megcsonkítani magát, az énekesnőnek muszáj végignéznie az eléje tárt borzalmakat. Ez… Folytasd az olvasást →

Egy szadista isten gyermekei: Hellbound

Noha minimum a Holtak hajnala óta egy izmosabb Black Friday vagy karácsonyi vásár sok mindenkiben felszínre pezsegteti az agyszövet nélkül ténfergő zombihordákra irányuló asszociációt, valójában mindannyian sejteni véljük, hogy egy tényleges zombiapokalipszis ezeknél azért valamivel húzósabb menet lehet. Az viszont mintha csak mostanában, a koronavírusjárvány társadalmi hatásait megtapasztalva esne le a többségnek (legalábbis a korszellemet,… Folytasd az olvasást →

Vér és bél az ovi ablakából: A halál 1000 arca

Ha a magaskultúrában közelítenek rá a halálra, akkor az élet végső nagy kérdéseinek egyikéről van szó, ha az alacsonyabb polcokra helyezett zsánerekben teszik ugyanezt, akkor morbid hatásvadászatról. Tartok tőle azonban, hogy ennél némiképp összetettebb a kérdés. A halál tényétől és látványától ijedten és óriási infrastrukturális erőket megmozgatva elzárkózó nyugati társadalomban ugyanis még az exploitation-skála legszélén… Folytasd az olvasást →

Stephen King újranézése #8: A kukorica gyermekei

Civilizációs keretek között létezni, gyakran érezhetjük így, maga a pokol. Napjainkat ezernyi fojtogató szabály és tiltás sújtja: meg kell állni a pirosnál, csak azt vehetjük el a boltban, amire a pénztárcánkból futja, pöcsünket a nadrágunkban ajánlatos tartani a nyílt utcán. Lehetne persze a helyzet sokkal, de sokkal rosszabb is – és hogy ezt semmiképp se… Folytasd az olvasást →

Nyugodhatna békében: Gyilkos Halloween

A Gyilkos Halloweenről sokan alighanem pontosan ugyanazt gondoljuk, mint Haddonfield sokat szenvedett lakói a filmben Michael Myersről: milyen szép is lett volna, ha Laurie Strode pincéjében, ahol David Gordon Green 2018-as változata véget ért, tényleg szénné égett volna a maszkos mészáros, és valóban pont került volna a már így is nyomasztóan hosszan kacskaringózó történet végére…. Folytasd az olvasást →