Holttestek nélkül még csak-csak működőképes lehet egy bűnügyi fikció, az excentrizmus viszont mintha a krimik keringési rendszerének legfontosabb része volna. Felsorolni sem lehet talán, összesen hányféle furcsa nyomozót láthattunk már az évek során, de alkoholista, Tourette-szindrómás, autista, denevérjelmezes, botcsinálta és Asperger-szindrómás például biztosan volt közöttük. A skandináv krimikben a markánsan extrém (sötét, hideg, havas, esős, szűkös) közeg önmagában képes eljátszani az excentrikus aktor szerepét, és aztán a líraibb alkatúak, akik szinte mind Chandler atya árnyékában ténykednek, a hivalkodóan expresszív nyelvhasználattal is hozzátehetik mindehhez a magukét. A film noir/neo-noir-vonal különceinek lajstromozásába (az Alkony sugárút halott [!] elbeszélőjétől a Mullholland Drive hasadt személyiségű naivájáig) már tényleg bele se kezdjünk.
Ez előtt a háttér előtt Ed Brubaker és Sean Phillips eljárása szinte forradalminak látszik. Alvilág című, eredetileg a 2000-es évek közepén-végén megjelent képregénysorozatukat a szikárság, a szigorú célratörés és a relatív hétköznapiság jellemzi. Tudatos esztétikai programot követnek: ami például Phillips rajzait illeti, mélyen jellemző módon a magyarul most megjelent első három kötetben (Gyáva; Lawless; A halott és a haldokló), körülbelül tehát 360 oldalon csupán egy, azaz egy darab úgynevezett splash page-et, vagyis erős hatást kiváltani hivatott, egész oldalt kitöltő rajzot találunk. A panelkiosztásban nincs semmi vadulás: a képkockák száma és mérete ugyan jó ritmusban változik, és használatuk semmiképp sem sablonos vagy iskolás, az áttört vagy egyéb módon szabálytalanabbá formált keretek és más radikális képformáló eljárások a lehető legtávolabb állnak ettől a stílusvilágtól. A rajzokat kevés, de pontos háttér és rendkívül atmoszférikus, a miliő egészét átmosó, sötét pasztellárnyalatokra épített színhasználat jellemzi. Önmagában egyik rajz sem hívja fel magára hangosan a figyelmet, egymást erősítve azonban igen mélyre be tudják vinni mindazt, amit szállítaniuk kell. Teherbíróak – és ezekben a rajzolt kisregényekben ez egyáltalán nem lebecsülendő erény.
Ed Brubaker érdes történetei profi, de nem fehérgalléros bűnözőkről szólnak, akik között világosan meg kell látnunk a különbséget, megadnunk nekik vagy elvonnunk tőlük az empátiát, különben sötétszürke érdektelenségbe omlana az egész. Hőseinek (fegyverhasználati, autóvezetési, rablási) képességei figyelemre méltóak ugyan, egyébiránt viszont nem különösebben érdekes személyiségek. A családi hálójuk rajzolata összetettebbnek tűnik, mint a jellemüké. Nyersek, faragatlanok és rosszul kommunikálnak. Hétköznapi helyzetekben úgyszólván láthatatlanok lennének a külvilág számára – de ezekben a képregényekben egy percre sincsenek hétköznapi helyzetben. Csakis olyanokban, amikor világosan megmutatkozhat minden szónál beszédesebb megkülönböztető jegyük: a tartásuk. Az alakzat, amit az elveik, a becsületük rajzol körül.
Az Alvilág fiktív, leginkább talán Chicagóra emlékeztető kortárs amerikai nagyvárosában, Center Cityben olyan gyorsan mozognak az események, az olvasónak a szó összes értelmében annyira kapaszkodnia kell (már csak az idősíkok közti ugrások, illetve a különböző történetekben és történetrészekben hirtelen más-más fénytörésben megpillantott, nagy számú fő- és mellékalak miatt is), hogy elsőre talán fel sem tűnik: valahol alapvetően mégiscsak lélektani krimiket olvasunk. Ezt a vonást egyedül a harmadik kötetben tolják direktebben az előtérbe, ezért az egy kicsivel halványabbnak is érződhet az erőteljességét éppen a nagyon is aktív olvasókat feltételező szűkszavúsággal biztosító másik kettőnél. De tény, ami tény: sosem a törvényszegők keze remeg meg ezekben a történetekben, hanem inkább az az üreges, izmos falú szerv a mellkasuk tájékán.
Vesztükre. Vagy mégsem? Sok jóra Center Cityben persze senki sem számíthat: a két szerző voltaképp már a legelső kockáktól lefelé vezető spirált vázol. Valahogy mégsem mindegy, hol esnek ki a szereplők a játékból: a felszín közelében, vagy nyakig az iszapos, rothadó mélységben – és mintha a Brubaker/Phillips párost elsősorban éppen ennek a finom szétszálazása izgatná. A figurák pedig, ha kihullanak is a darálóból, rendre vissza-visszatérnek: a három kötet három önmagában is megálló, lényegében lezárt történetet mesél el, de a szereplők köre és a közeg azonos (és azonos lesz a további kötetekben is), és hallatlanul izgalmas követni, miként formálódnak meg a döntések nyomán a következmények, hogyan beszél bele a(z erőszakos) múlt a(z erőszakos) jelenbe. Itt aztán tényleg jelentéssel telik meg a fordulat, miszerint a vér kötelez.
Mert oldalról oldalra az is egyre világosabb lesz, hogy alapvetően családtörténetekről van szó. Örökségekről – rossz döntések, katasztrofális magatartásminták, jóvátehetetlen hibák és fájdalmas mulasztások hagyományáról. Vastag krétákkal felrajzolt ördögi körökről, amelyeket esély sincs megszakítani. Ettől olyan tömény az Alvilág melankóliája, amely sűrűbb itt, mint a vér, amiből pedig igazán nem kevés folyik el a város utcáin.
Az eredetivel azonosan magas minőségű kiadványként megjelentetett magyar változatban a szövegeket fordító Szabó András és Kovács János többnyire tartja a szükséges szintet, ha itt-ott olykor kicsit recsegnek is a mondatok („De nem kell mocskosan csinálnunk… feltétlenül”, mondja a második kötetben Tracy Lawless angol szórenddel). De az is inkább e történetek szokatlan precizitásáról beszél, hogy az Alvilágban a legkisebb hibák is könnyen szemet szúrnak.
Mindhárom kötetet a Vad Virágok Könyvműhely adta ki, kötetenként 3990 Ft-ért.
