Noha minimum a Holtak hajnala óta egy izmosabb Black Friday vagy karácsonyi vásár sok mindenkiben felszínre pezsegteti az agyszövet nélkül ténfergő zombihordákra irányuló asszociációt, valójában mindannyian sejteni véljük, hogy egy tényleges zombiapokalipszis ezeknél azért valamivel húzósabb menet lehet. Az viszont mintha csak mostanában, a koronavírusjárvány társadalmi hatásait megtapasztalva esne le a többségnek (legalábbis a korszellemet, a kollektív tudatalattit általában elég jól tükröző tömegkultúra jelzései szerint), hogy van a vég(ítélet)állapotnál rosszabb is: az odavezető út.
Gondoljunk csak bele: úgy a 28 nappal később, mint a Walking Dead főhőse nagyjából egy hónapot tölt el kómában, mialatt odakint szép brutálisan kialakul az új, veszedelmes felállás, ahogyan mondjuk a Skynet-féle, atomcsapásokkal előidézett globális robotikus megahalál is pillanatok művének látszott a Terminátor-filmekben. Ez ma már elég baráti ajánlatnak tetszik: ha már mindenképpen részt kellene vennem egy civilizációs összeomlásban, egyértelműen ezt a verziót választanám a valóságban várható, jól sejthetően kínzóan csigalassú és deprimáló átalakulás, folyamatos romlás helyett, amihez képest az akut katasztrófahelyzetek adrenalinban is dús horrorsprintjei már-már vonzó alternatívák.
Erre épít Yeon Sang-ho, a remek Train To Busan (és egyáltalán nem remek folytatása) rendezője friss tévésorozatában, a Hellboundban, amely még az eggyel korábbi koreai kesernyés popkult nyalóka, a Squid Game nézettségi rekordjait is magabiztosan megdöntötte szerte a világban. Hiába, az ember figyelmét kevés dolog vonzza annyira, mint amitől igencsak fél, viszont mégsem szívesen hiszi el, hogy vele is megtörténhet.
A Hellbound felütése merőben fantasztikus: angyallények jelennek meg a ki tudja, pontosan milyen okból (de eleinte úgy tűnik: megbízhatóan a bűnösségük mértéke alapján) kiválasztott nyomorultak előtt, akikkel kísérteties hangon (és anyanyelvükön, hiszen jól nevelt, kulturált angyalokról van szó) közlik haláluk közelgő dátumát, majd a kijelölt napon setét démonlények szaggatják szét a testüket, miután lelkük a pokolra száll. A lakosságot érthetően megmozgatják a történések, és szépen végig is megyünk a várható stációkon, úgy mint: tagadás, harag, depresszió, majd szektás téboly, elnyomás, erőszak, terror. A szokásos ügymenet.
De az extrém szituációra adott, furcsaságokban nem teljesen szegény, összességében mégis inkább kínosan ismerős társadalmi reakciók figyelemre méltó végigzongorázása adja a Hellbound legerősebb rétegét, aminek révén az epizódról epizódra egyre vigasztalanabb, fokozatosan még és még inkább borús, olykor kifejezetten fenyegető atmoszféra jóval hatásosabbá válik, mint a CGI-bűvészkedéssel képbe szuszakolt, leszakadó végtagokban és elszenesedő bordákban dús erőszakjelenetek, amelyek megvalósítása kifejezetten zavarba ejtő. Az animáció ugyanis az angyal- és démonlények esetében váratlanul kontár munkának mutatja magát – szöges ellentétben a sorozatot egyébként jellemző, a karakterformálástól a világításon át a kameramozgásig mindent meghatározó eleven profizmussal. De annyira, hogy az már szándékosságot sugall: mintha a rendező a klasszikus Majmok bolygója-filmek vagy a mozgató színészt nem rejtegető bábelőadások mintájára a keret műviségére kívánná felhívni a figyelmet, hogy ne a bűvésztrükkök megnyugtató kábulatában lebegjünk, hanem figyeljünk végre – az emberi, mélyen emberi – lényegre.
Szeretnék ebben a verzióban hinni, mert sokkal érdekesebb tőle a játék, de persze a sorozatok oly bosszantó megformálási jellemzői miatt igazából nem tudunk még biztosan semmit: noha a Hellbound eleinte rokonszenvesen zárt és koncepciózusan végiggondolt egésznek mutatja magát, az első hat rész után jön majd az újabb kör, és arra már az utolsó néhány perc is nyíltan utal, hogy a folytatásban megváltoztatják a játékszabályokat. Kár érte: a nem csupán létező, rejtélyes és kiismerhetetlen, hanem nyíltan ellenséges túlvilág tényének bevezetése a realistább felfogásban ábrázolt digitális jelenbe elég nagy távlatokat nyit meg ebben az első hat részben, és szinte gyógyíthatatlanul kínzó létkérdések elé állítja megannyi szereplőjét, illetve olykor talán még cinikus nézőjét is – úgy nagyjából a Black Mirror élesebb epizódjainak szellemében. Ebből a sötét és sűrű vízióból a Hellbound egyértelműen kitáncolni látszik megváltást ígérő zárlatával, pedig szerintem Szöulban is tisztában lehetnek ma már azzal, amit az angol punkok már a hetvenes években is oly tisztán láttak és hirdettek: hogy nincs jövő, és nincs remény.