Ha a magaskultúrában közelítenek rá a halálra, akkor az élet végső nagy kérdéseinek egyikéről van szó, ha az alacsonyabb polcokra helyezett zsánerekben teszik ugyanezt, akkor morbid hatásvadászatról. Tartok tőle azonban, hogy ennél némiképp összetettebb a kérdés. A halál tényétől és látványától ijedten és óriási infrastrukturális erőket megmozgatva elzárkózó nyugati társadalomban ugyanis még az exploitation-skála legszélén csöpögő, belső szervekben, kinyomott szemekben és oszladozó zombikban dús darabok is a felvilágosítás, a szembenézés és a traumafeldolgozás számottevő állomásait jelentik, akkor is, ha ezek a faragatlanságukkal és túlzásaikkal tüntető darabok nyilvánvalóan nem ajánlhatók mindenkinek. Különösen érvényes ez egy olyan film esetében, mint A halál 1000 arca (eredetiben: Faces of Death, 1978), ami egyrészt másról sem akar beszélni, mint a címébe is foglalt jelenségről, másfelől pedig a maga idejében, a 70-es évek végén és aztán a 80-as évek VHS-korszakában kifejezetten nagy zsizsegést váltott ki szerte a világon: nézők tömegeit vonzotta magához, és – több más társával együtt Driller Killertől Gestapo’s Last Orgyig – segített alaposan kiélezni a filmcenzúráról/gyerekvédelemről szóló, általában nem túl nívós vitákat is. De akkor vajon miért olyan végletesen, szinte a nézhetetlenségig menően unalmas ez a film nekünk, mai nézők számára?
A halál 1000 arcát nem nagyon érinti a filmes elbeszélési módok, a dramaturgia, a tempóválasztás, a színészvezetés és más egyéb rétegek öregedési procedúrája, ilyenekkel ugyanis szinte egyáltalán nem büszkélkedik: a leginkább a netes pornó-compilationök mintájára egymás után hányt „money shotokból” (itt: haláljelenetekből) építkező mondo/áldokumentumfilm szimplán a halmozással kíván erős hatást provokálni. Ebben a töménységben viszont épp olyan elkedvetlenítően zsibbasztó az összhatás, mintha egy 5 és fél órás pornóválogatást lenne muszáj végigkövetnünk: az első 5-10 percben a maga zsigeri módján izgalmas, a huszadik perc táján kezdünk túltelítődni, egy óra után pedig már lehet, hogy a műélvezet helyett inkább innánk egy deci sebbenzint, miután kiszúrtuk a szemünket egy kötőtűvel.
Ettől még persze kis adagokban lehetne figyelemre méltó a film – sőt annak is kellene lennie. A kudarcra biztosan nem elégséges magyarázat, hogy a valódi rendezői tudást igénylő szekvenciák (mint például a kommandósok rajtaütése, az alligátortámadás vagy az emberevő, orgiázó szekta) elképesztően suták, mert ezekből relatíve kevés van a filmben. És ha a belső szervek, testnedvek és sebek látványa a csupán eljátszott jelenetekben nem közelíti is meg a méltán hírhedt Gini Piggu-sorozat zavarba ejtően hitelesnek tűnő részleteit, annyira azért nem amatőr effektek, hogy csak úgy legyinthessünk rájuk. Mégis megtesszük.
Túl sokat láttunk mára: mi, híradó-, tabloidhír-, művész- és horrorfilmfogyasztók, háborús képek, iskolai lövöldözések, mexikói bandaháborús kivégzések, balkáni és ruandai tömegsír-feltárások, rendőrök által és rendőrök ellen elkövetett, fejkamerákkal HD-ben rögzített erőszakos cselekedetek nézői ahhoz, hogy ezek a néhol tocsogós, sokszor viszont szinte szemérmesnek ható jelentecskék így, rövidke etapokban elénk öntve bármit is jelentsenek. Ennyiben A halál 1000 arca mégis jó tükör, bár nem a választott témájáról mutat valami lényegeset (a halálról, a halál gondolatáról, hatásáról, feldolgozásáról, értelmezéséről fájdalmasan semmi mondanivalója nincs a filmnek, az író-rendező John Alan Schwartz meg sem kísérel ilyenekbe bonyolódni), hanem a mediatizált, vadabb képekkel durván átmosott jelenkori tudatról – amennyiben a nézőnek el kell gondolkodnia például azon, hogy vajon mit és hogyan kéne ábrázolnia most, 2021-ben egy ilyen típusú filmnek ahhoz, hogy legalább részben szubverzív legyen.
Az egyik lehetséges választ egyébként, ennyit adjunk meg neki, megtaláljuk a filmben. Valahol az első harmadban van egy igazán erős, a memóriából kikaparhatatlan beállítás: mezőre kifektetett, prém- és húsvadászok által legyilkolt és megnyúzott fókatetemeket látunk egyfajta hétköznapiasan groteszk installációban. Utána pedig a vágóhidak mindennapi működését bemutató képsoroktól sem lehet csak úgy vállvonogatva elfordulni – már ha egy pillanatra nagyvonalúan elfelejtjük a tényt, hogy két kattintással bárki találhat a neten a modern húsipar működését ezerszer letaglózóbb módon, jóval alaposabban bemutató dokumentumfilmeket.
Az alaposság, illetve az érett és illúziótlan szemlélet pedig döntő jelentőségű – még az exploitationben is. Hiszen ma már, a klímapánik, a túlnépesedés, az élelmezési és ivóvízproblémák, a milliók életét szétziláló természeti katasztrófák, a vírusok és az etikus fogyasztás paradoxonainak korában végképp nem lehet (vagy lehet, de nem túl megnyerő) csecsemőnek maradni. John Alan Schwartz viszont egy kisiskolás mentális állapotát konzerválta filmjében, aki épp tegnap döbbent rá, hogy bizony a földi élet és benne az ember rendkívül erőszakos, a túléléshez azonban szinte minden fajnak pusztítania kell. A rendező tágra nyílt szemmel, kisnadrágban sorolja, hogy léteztek haláltáborok, hogy van rákbetegség, a vágóhídon – kapaszkodjunk meg – leölik a tehenet, a vadállatok pedig megeszik egymást (illetve olykor minket is). Irigyelhetnénk a kort, amikor ennyi még sokkolónak, itt-ott egyenesen botrányosnak számított. Tudományellenes mozgalmakkal elsötétített mindennapjainkban azonban inkább ne sóvárogjunk annyira a tudatlanság után.
